Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HAVASRÉTI JÓZSEF: Szubkultúra: a különbség, a káosz és a rend

kulturális konglomerátumba a „rögzített" (ha úgy tetszik paraszti-népi) kultúra eszményített állandóságát, harmóniáját, ki ismerhetőségét olvassa vissza. Mindezt Szapu Magda azzal a kijelentéssel tetézi, hogy a különféle csoportok, műfajok, stílusok keveredésével, kontaminációjával nem foglalkozik: „Egyes stílusirányzatok összemosódnak, kombinációk és átmenetek keletkeznek, köztes kategóriák képződnek, stílusjegyek megváltoznak. A zenei irányzatok, típusok affinitásával, kontaminációjával, a műfaji átcsapásokkal és a kategóriák kereszteződésével nem foglalkoztunk. A zene szerkezeti elemzése csupán a zenei irányzatok közötti általános tájékozódást segíti elő, a megváltozott fogalmak és kritériumok vizsgálata nem témája dolgozatunknak." (73. p.) Egyrészt kár, hogy a szerző így döntött, másrészt el kell ismerni, hogy az elemzés így is működik, a szóban forgó szubkultúrák így is leírhatók egy bizonyos mélységig és egy bizonyos határon belül. Ugyanakkor ez a felfogás, önkorlátozás mélyen jellemzi a mű világképét, amely a rend, a rögzítettség, egyértelműség stb. felé tendál, és kirekeszt néhány olyan jelenséget, amely az ifjúsági kultúra működését egyébként nagymértékben meghatározza. Elkülönülés és beolvadás A zűrkorszak gyermekeit egy sajátos öntükröző karakter, módszertani belterjesség jellemzi, a vizsgált jelenségek leírását, rendszerezését és értelmezését - természetesen a kvalitatív (részt vevő megfigyelés, interjúzás), illetve részben kvantitatív módszereken (kérdőívek adatainak számítógépes analízise, statisztikai értékelések) túlmenően - alapvetően az adatközlők által szolgáltatott fogalmak, meghatározások, értékelések határozzák meg. így a könyv - ami a vizsgált tárgyat és a rá vonatkoztatott metanyelvet illeti túlságosan önmagába zárkózó jellegű, majdnem minden szubkulturális jelenséget az adatközlők fogalmain, nyelvi kliséin keresztül láttat. Ennek természetesen megvannak az előnyei és a hátrányai. Egyrészt: hogyan is lehetne jobban leírható és megérthető egy szubkultúra, mint azon fogalmak és értékelések segítségével, melyeket maguk a szubkultúra tagjai használnak? Ehhez kapcsolódva végig kell gondolni az etnográfiai megismerés klasszikus dilemmáit (autonómia és érthetővé tétel, elkülönülés és beolvadás stb.), itt csak azokból a szempontokból, amelyet a kötet is felvet, amelyek a kötet olvasása kapcsán közvetlenül felmerülnek. Két problémakörre utalnék: I. az immanencia és transzcendencia problémája; 2. a beolvadás és elkülönülés problémája. od A vizsgált kultúra immanenciájának maximális tiszteletben tartása (vagy az ezzel ^ kapcsolatos reflexiók elmulasztása) oda vezethet, hogy minimálisra csökken az a különb- S ség, amely a vizsgált szubkultúrának a megfigyeltek „belső" kategóriáin keresztül megva- ^jlósuló újraírása, illetve a tudományos közösség mint instancia számára történő megérte- «js tés között van. „Az etnográfus [...] egyfelől arra hivatott, hogy az idegen autonomitását gj| megmentse, másfelől, hogy a saját csoportja által »bevett« nyelv számára érthetővé te- ^ : gye." (Hárman I 998:61.) A végsőkig vitt azonosulás egzisztenciális értelemben a beolvadással, a szemlélet szempontjából az elvakulással, a leírás szempontjából pedig a tárgy puszta megismétlésével válik egyenlővé. Ez utóbbi esetben a tökéletes tudományos reprezentáció ad absurdum a tárgy megismétlésével, lemásolásával egyenlő: „Leírni egy művet, legyen az irodalmi vagy egyéb, önmagáért és önmagában, anélkül, hogy egy percre || is elhagynánk, s anélkül, hogy önmagán kívül valami másra rávetítenénk- mindez úgy- 20p|