Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HAVASRÉTI JÓZSEF: Szubkultúra: a különbség, a káosz és a rend

nak, átmeneteinek végiggondolásához is ösztönzést adhatnak, megfelelve annak a tagolódásnak, mely szerint a folklór a zárt paraszti társadalom, illetve a modern társadalom felé vezető különféle átmeneti formák kultúrája, a városi szubkultúra a modernség jellegzetes kulturális tünete, míg a jelenkort meghatározó - és a kötetben is fontos szerepet játszó - elektronikus zenei kultúrák már a posztmodern kultúra tünetei. Az ifjúsági kultúra és a folklór közötti szembetűnő analógiákat kiegészíthetjük, megerősíthetjük azzal a megállapítással is, hogy (eredetileg) mind a paraszti társadalmak és kultúrák, mind az ifjúsági szubkultúrák egy sajátos kulturális „gettó" megjelenéseinek tekinthetők, hiszen szerveződésüket, szimbolikájukat, szokásaikat valamely „többségi" csoport vagy kultúra repressziója vagy hegemóniája határozza meg. A közös vonásoknak a kirekesztés, a szembenállás, a nem legatizáltság mechanizmusainak köszönhető tipológiai hasonlóságát Szapu Magda egy helyütt Niedermüller Péter tanulmányainak idézésén keresztül (is) érzékelteti; eszerint a folklór „mindig a társadalmi, ideológiai és kulturális kiszorítottság lenyomata volt és az ma is" (19. p.). A folklorisztikai és a szubkulturális megközelítés Szapu Magda könyvében érdekes kontrasztot eredményez; ami e módszer fogyatékosságának tekinthető, az a módszer önreflexiójának hiánya, a megfigyelő-, adatgyűjtő, leíró-, rendszerezőeljárásokon alapuló módszertan pozitivista magyarázóerejébe vetett töretlen bizalom, ami helyenként indokolatlan egyoldalúságokhoz, korlátozásokhoz, leegyszerűsítésekhez vezethet. A módszertani-szemléleti egyoldalúság érdekesen kapcsolódik a könyv Voigt Vilmos által írt ajánlásának megállapításaihoz is. „Szapu [...] nem »korunk enciklopédiáján kívánta megírni, hanem a kaposvári középiskolások szórakozási formáinak folklorisztikai elemzését. Ennek megfelelően a megemlített fogalmak minimál-definícióját adta csupán, nem is akart azzal foglalkozni, mi mindent mondtak már eddig, mondjuk a »szabadidorol« vagy az »ellenkultúráról«. Noha végül is meglepett, milyen sokféle előtanulmányt idézhetett e könyv - sem tudománytörténeti, sem elméleti teljesség elérése nem volt a könyv célkitűzése. Ilyesmitől magam is óvtam a szerzőt." (I I. p.) Ez a megállapítás azonban a Szapu Magda által választott „klasszikus néprajzi" megközelítésmódban rejlő (mégiscsak) konzervatív és immár évtizedek óta sokoldalúan vitatott módszertani előfeltevések reflektálatlanságát és vitathatatlanságát erősíti, jelentékeny tudományos tekintélyével legitimálja, sőt, a tudományos ortodoxia aurájával ruházza fel a választott módszert. Ugyancsak Voigt Vilmos véleménye szerint nem szükséges, sőt nem is volt tanáoo csos a könyvben bemutatott kaposvári ifjúsági szubkultúrák elemzése és értelmezése ™ során a posztmodern kultúrával, a kultúra posztmodernizációjával kapcsolatos vitákat, S szövegeket figyelembe venni, azaz ezek figyelmen kívül hagyása a könyv erényei közé £j sorolható. „Ha pedig fentebb már elhangzott a »posztmodern« megjelölés is, legyen 3^0 szabad ezzel kapcsolatban arra utalnom, hogy mára ez a divatszó ugyan vesztett varáig zsából, már nem minden »naprakesz« kommunikátor él vele percenként, ám ettől a fo;rv< galom értelme nem lett világosabb. Egy azonban biztos: Kaposváron ide még nem jutottunk el. Szapu adatközlői nem posztmodern, hanem csak modern magyar fiatalok. Maga a disszertáció sem »posztmodern«, a szó riasztó voltában." (13. p.) Voigt Vilmos neheztelő észrevételeiben bizonyára a posztmodern fogalom, szemlélet, stílus stb. hazai térhódítása körüli viták, visszaélések, a fogalom kiüresedése és kétségtelen divatszó! vá válása, illetve az ezzel kapcsolatos ellenérzések csengenek vissza. Ennek ellenére SzajOv) pu Magda valóban olyan kulturális jelenségeket vizsgál, amelyekjellegzetes részei a poszt-