Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

AZARY BEATRIX: A halállal és a halotti szertartással kapcsolatos terek,térképzetek

A rómaiak a városfalon kívül temetkeztek. A vértanúk kultusza azonban kialakította a templomba, illetve a közvetlenül a templom körüli temetkezés szokását. Balassa Iván a magyar temetkezés három korszakáról beszél (Balassa 1973:227). A honfoglalók temetői a településeken kívül kaptak helyet. (Élesen elkülönültek ekkor egymástól a katonáskodó vezető réteg és a köznép temetői [Kunt 1983:10].) Szent László törvénye már a templom melletti temetkezést írta elő. Aki megszegte ezt a törvényt, 12 napi kalodába zárással vezekelt. Ugyanez a büntetés várt arra a falubíróra, aki a helybeli szegény vagy jövevény halottat nem a templom mellé temettette (Kunt I 983:

1 I). A feudális államszerkezet hierarchikus rendje a templom körüli falusi temetőkben is megnyilvánult. A templomban temetkeztek a hatalom helyi birtokosai, a templom fala mentén pedig a kiváltságos helyzetűek sírjai kaptak helyet, attól távolodva nyugodtak a közemberek, jobbágyok. A sírok e templomhoz igazodó rendjétől teljesen elkülönültek egyrészt a kereszteletlenül elhunytak számára fenntartott területek, másrészt az öngyilkosok, a koldusok és az idegenek sírjai, melyek a temetőt kerítő fal tövében vagy annak külső falánál kaptak helyet (Kunt 1983:

1 I). A 16-17. században - részben a járványok, higiénés viszonyok, részben a népességszaporulat következtében fellépő helyszűke miatt - megkezdődött a temetők településen kívül helyezése. II. József uralkodása alatt már központi rendeletek is gyorsították ezt a folyamatot. Napjainkban csak kevés olyan falusi temető létezik, mely századok óta hozzávetőlegesen azonos területen található. A középkor óta ugyanazon a helyen áll a telkibányai református temető és a Csíkszenttamás határában található templomrom körüli temető. Az idők folyamán mindkét település fokozatosan eltávolodott az egykor a falu központjában lévő temetőtől (Kunt 1983:14). A falvakban a temetkezésre szánt helyeket - domborzati vagy egyéb természetes határokkal - általában gondosan elkülönítik a településtől. A holtak lakhelyei így a határ, illetve a településszerkezet szerves, de megkülönböztetett részét képezik. Altalánosnak mindható az a törekvés is, hogy lehetőleg a település magasabb részére temetkezzenek. Mindezt az élők halottaik iránti ambivalens viszonya magyarázza: azt akarják, hogy a közelükben legyenek, ugyanakkor jól el is legyenek tőlük választva. A temetőterület elkülönítését szolgálják a különféle kerítések. A falvak határában lévő temetőket a szomszédos telkek kerítései, a határba vezető utak, de hagyományosan általában árok és élősövény kerítette. A temetősövény, az árok és a kapu fontos szokások, hiedelemcselekvések színterei is voltak (Kunt 1983:1 7-18). A temető kapujában általában megállt a menet, néhol a koporsót a kapu oszlopához ütötték, ezzel „beköszönik a halottat a temetőbe: új hazájába" (Kunt 1990:84). Falvainkban - így például az Ipoly mentén is - szokásban volt a saját földterületre temetkezés is, bár ezt a közigazgatás tiltotta. Főleg ott figyelhető meg ez a szokás, ahol a családi porták a temetővel határosak voltak. A temetők gyakran felekezetek, társadalmi rétegek szerint elkülönültek, így a vallási és társadalmi különbségek a temetők vonatkozásában is megnyilvánultak, a halál után is fennmaradtak. A temetők elhelyezkedése, elkülönülése, belső rendje tehát az adott település társadalmi, felekezeti, vagyoni viszonyait képezi le, térbeli elemekkel fejezve ki a különbségeket. Az öngyilkosokat nem a rendezett temetőbe, hanem annak szélébe, sáncába, garádjába, elhanyagolt részébe temették. Gyakran ez volt a sorsuk a vízbe fulladt emberek-