Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

KOVÁCSNÉ ISTVÁN ANIKÓ: Egy somoskai hiedelemtörténet emléke az ezredfordulón

visszaemlékezések már nem képesek leképezni a valóságot, a megtörtént esemény már nem rekonstruálható, az emlékezetből kierőszakolt töredékek már nem szerveződnek kerek, megformált, az eseményt teljességében tükröző történetté. Az általam felépített elvárásrendszert háttérben hagyva lássuk, mit mutat meg a történet másodszori megközelítésekor önmagából! A faluban egyetlen nyolcvanéves, már halálos ágyán fekvő asszonyt találtam, Filip Istvánnét, aki a gyermekgyilkosságot követően még szemtanúja volt a somoskai lányok községházára vivésének: „Jut eszembe, hogy vitték a lányokat egy csokorba a primeriára [községházára], hogy leljék meg, kié volt a leány. Én klézsei voltam, néztük, hogy viszik a leányokat. Mondták, hogy Farkas Péter leányának bubája lett, megkapták, kendezővel el volt kötve." Filip Istvánné homályos visszaemlékezésiből („Nem jut eszembe, nem tartom észbe, mert rég, rég volt az ideje") is kicseng a közösségnek a normakövetővel szemben működtetett kontrollja: „Felelnek, melyik olyan bajt csinál, nem marad büntetlenül", illetve ennek az életformának a jelennel való egybevetése: „Most nem tudom, hogy hogy van". Somoskán tehát már nem él az a nemzedék, amely a kútba dobott gyermek történetéről személyes emlékei alapján beszélhetne. Azok, akik még képesek voltak néhány emlékfoszlányt felidézni, csupán mások elbeszélései által szereztek tudomást az eseményről, mint például Petrás Katalin: „Én csak halltam, nem voltam itt, én es csak jövevény vagyok a faluban. Mesélte édesanyám, s az öregek, hogy hogy volt." Közlése a gyermek holttestéről újabb részleteket tartalmaz: „Az a gyermek meglett, de virággyermek volt. S bedobták a kútba, s aztán kivették a kútból, s Prutyán Andrásné ingecskét varrt nekie, szépen felkészítették, kereszteletlen volt, s eltemették. Köttek egy veres cérnát a nyakára azért, hogy kereszteletlen volt, szépségnek, csinosságnak, hogy egy angyal." Ez ugyanakkor nem tesz említést, illetőleg ellentmond a holttest bukaresti múzeumba való elszállításának. Amikor erre rákérdeztem, Petrás Katalin ismételten az információ közvetettségét hangsúlyozta, ilyenképpen hárítva el a felelősséget az elbeszélés hitelességéről. „Én ekkorát értettem, hogy egy öreg fehérnép ingecskét varrt nekie, s eltemették, de lehetett az es való, mert há mondom, én es jövevény vagyok erre." A megölt gyermek Petrás Katalin közlésében is a kút környékén este, éjfél tájban vartyog: „A leányaim mondják vala, hogy mikor járkacsáltak guzsajasba, s vasárnap késő esténként jöttek, a gyermekvartyogást örökké hallották. Véletlen volt meghalva. Éjfélkor, olyan tizenegykor hallatszott a gyermekvartyogás örökké, ahogy besirültek az ulicába [utcába] örökké hallották. Aztán én ennyit tudok róla, csak örökké csodálkoztam rajta, hogy hogylehetett megtörténve. Egyebet nem bírok tudni. Most már nem hallik. Kérdeztük mámosától [édesanyjától], s aztán mámosa nevezte, hogy mi történt volt, mi volt." Bulai János nem tud racionális magyarázatot adni a vartyogásra: „Nem érte fel az eszünk, hogy mi történik a kútban", de fültanúként elfogadja, magyarázatokat rendel a történetben szereplő eseményhez: „Angyal volt. Én biztos vagyok benne, hogy hallottam, úgy sírt a gyerek, mint egy macska." A kút szomszédságában lakó Máris Péterné egyáltalán nem emlékezik a konkrét eseményre: „Nekem nem jut eszembe, 65 esztendős vagyok, mondták, hogy bevették, de nem jut eszembe. Én nem itt ültem, a falu másik szélibe, csak eladódtam ide, nem lehetett, keltett dolgozni. Hallottam, bevették, kivették az asztalra, én nem láttam, hogy mondjam, hogy tudom, mikor nem láttam."