Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

KOVÁCSNÉ ISTVÁN ANIKÓ: Egy somoskai hiedelemtörténet emléke az ezredfordulón

az állami igazságszolgáltatás is beavatkozik a tevékenység megítélésébe. („Ott marasztották. De kivették majd, nagy emberk vótak".) Azonosulok Kotics József azon véleményével, miszerint a rítus célja nem a kirekesztés, hanem az integráció. A vezeklés nyilvánossága révén újra a közösség teljes jogú tagjaivá válnak azok, akik megsértették a közösség által elfogadott értékrendet (Kotics I 997:43). A leányanyát ily módon nem kergetik el a faluból, ellenkezőleg: a megszégyenítés pozitív, életképes eredményt céloz meg, az egységes rendet kívánja helyreállítani és megszilárdítani, s ugyanakkor közvetett módon az egész társadalmat a helyes magatartás fenntartására sarkallja. Az erkölcsi ellenőrzés azonban eltérő módon fókuszálódik a különböző társadalmi rétegek képviselőire: „[...] különbséget tett a gazda, a zsellérek és az iparosok családjai szexuális erkölcsének vizsgálatában. A közösségi szabályok elsősorban a földműves gazdák családjaira voltak érvényesek, az ő esetükben volt szigorúbb a közösségi számonkérés, ellenőrzés. Ha a zsellérek vagy iparosok lányaival esett meg a baj, akkor a kipletykáláson túl legfeljebb fejcsóválással konstatálták az erkölcsi szabályok betartásának elmulasztását. [...JA gazdák, ha a falusi társadalom vezetését akarták ellátni, kötelesek voltak figyelembe venni az erkölcsi normákat." (Veres 1974:43.) A mi szövegünk egyetlen mondat erejéig utal csak az érintett család társadalmi státusára: „nagy emberek vótak". A közösség értékítélete a megtörtént eseménnyel szemben a legkiélezettebben a gyermek holttestének a bukaresti múzeumba való elszállításának gesztusában fogalmazódik meg: „Aztán kivették, elvitték Bukarestbe la muzeu [a múzeumbaj, hogy lássa az egész világ. Aztán oda fel vót írva, hogy bé vót vetve a kútba. Hogy egy lány megcsánta, s nem nevelte fel." Egy pillanatig kétely vetődött fel bennem a kijelentés valóságtartalmát illetően, ám hamarosan rádöbbentem, hogy a történet hiteles megközelítése szempontjából semmi jelentősége nincs az „igazság" nyomozásának. Sokkal izgalmasabb, és talán messzibbre vezethet arról a kérdésről gondolkodni, hogy vajon mindazt, amit Máris Borbála és Bulai János mond, miért és milyen célból mondja. Vajon nem ebbe a közlésbe sűrűsödik-e a történtekkel szembeni állásfoglalás, az egyéni, közösségi véleménynyilvánítás, az esemény értelmezése, értékelése? Egyfajta bizonyságtétel, dokumentum országvilág számára, hogy az évszázadok során fölépített és működőképes normarendszer áthágása marginális pozícióba, megvetésre, kiközösítésre kárhoztatja a „bűnöst"? Ebben a magatartásformában egyértelműen az egységes, azonos kódot működtető társadalommodell verbalizálódik. A jelen horizontjából meg- (újra-) szerkesztett törté<N netben azonban az előbbinek ellentmondó, éppen aktuális társadalomszemlélet is hanPl got kap, nyilván a múlt értékrendje iránti nosztalgia szándékoltságával: „akkor nem úgy ^ vót, mint most, akkor nem csántak abortot [gyermekgyilkosságot], ha elindult, fel kellett ...:;Ào legyen nőve...", „Nagy szemérem vót, kinek bubája született." Amit még a történetről megtudhatunk Amint már a bevezőben említettem, a történet további részleteinek felelevenítésére tett kísérletem végeredményben csak részben felelt meg előzetes elvárásaimnak. A terepen való újabb részvételemkor csak emléktöredékek, múltba révedő, keresgélő tekintetek, 136 bizonytalan fejbólintások vagy az emlékek hiánya körvonalazódtak. Úgy tűnik, az egyes -ti