Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

KESZEG VILMOS: A „mai nap" mint rítus és mítosz

nősen a kalendárium használatának gyér adataira gondolunk.) A 19. századtól kezdődően a kéziratos füzetek, naplók, bejegyzések, egylapos nyomtatványok, levelek szaporodásában nemcsak a fentebb elmondottak igazolását látjuk, hanem azt is, hogy e korszaktól kezdve megnőtt a napok egyedisége megörökítésének az igénye és változatossága is. A nap rítusának részévé változott a nap valamilyen szándékú megörökítése is. Miközben a kutatás az általánosítás igényével és szándékával vette kézbe ezeket a forrásokat, e források valójában egyre inkább a partikularitás (a datált idő, az egyén, a pontos tér- és szociális paraméterekkel rendelkező esemény) felé tendáltak.

33 Ennek a helyzetnek az értelmezése nagyobb körültekintést és tájékozódást igényel. Azt azonban hipotézisként felvethetjük, hogy a nap esetként, eseményként való kezelése mögött a személyes élmények, motivációk és szándékok, a feljegyzést készítő személyek jelentőségének változása rejtőzik. És ezzel jutottunk el ahhoz az utolsó, záró gondolathoz, amit felvetni szándékozunk. Ezeket a mai napról készített reprezentációkat nevezzük mítoszoknak, s az egyszerűség kedvéért nem csupán a mitikus és vallásos előtörténéseket, hanem az emlékezetes történeti, közösségi és magánéletéleti eseményeket, fordulópontokat is ide soroljuk. A mítoszok a múltról való tudást csomagolják, konzerválják, s rituális felidézésük életre kelti a társadalmi viszonyokat és szerepeket, működtet egy kortárs társadalmat.

34 7\ mítosz az, ami esetté vált, ami narratívába szerveződött, ami fölött valamilyen konszenzus született, s amire szükség van a társadalmi koherencia fenntartása érdekében. Az egyes napok rítusai őrzik és érvényesítik ezeket a rítusokat. Ez az, amit Marc Bloch a múlt és jelen a mában gyakorlatának nevez. Eszerint a társadalomszervezetet folytonosan kifejezi a rituálrs gyakorlat. Mind a társadalomszervezet, mind a rituális viselkedés olyan képződmények, amelyek a múlt kategóriájába tartoznak, s amelyek a mában megtalálják a lehetőséget az érvényesülésre és a kifejeződésre. „Az időtlen jelenbeli statikus múltra pedig kihívást gyakorol a jelen" - állapítja meg Bloch (2000:131). A mai nap megnyitásában, megtervezésében, megélésében ezeknek a mítoszoknak szintén lényeges szerepük van. Ennek szemléltetésére idézzük Zsigmond Erzsébet memoárjának két részletét, két napját. „Édesanyámé, szomorú Nagypéntek van, amikor Máriának is meghalt a fia, akinek meghal a gyermeke, annak már minden napja, minden perce Nagypéntek. Otthon ezen a napon mindenki feketébe öltözik, gyászol és böjtöl, nem eszik zsírosat, aszalt szilvát és aszalt almát főznek és fehér paszulyt főznek csak úgy vízben, a gyermekeknek kakast sütnek fehér törökbúzából. Úgy gyászolok én is, de mindennap, nem eszem, nem tudok enni. Megyek a temetőbe hozzád, és viszek tulipánt, virágot meg jácintot meg márciusi nárciszt, jaj, Magdi, olyan nehéz élni, írni, mindig újraélem az egész borzasztó éveimet, nincs senki a temetőben reggel, csak én; siratlak hangosan, szavakkal, nem hallja senki, csak a fázós erdő viszi a keserű szavaimat, de hova, hova, a végtelenbe, s jaj, hazajövök csoszogva és nem tudok elmenni dolgozni, olyan beteg vagyok, amikor úgy elsírom magam. Szorul össze a torkom, mintha valami tépné, vágná az egész testemet. Drága gyermekem, közeledik a Húsvét, Nagyszombat van, amikor a világban öröm hirdette, hogy feltámadott az Isten fia. Jaj, feltámadás csak neki adatott meg, pedig hidd el, állandóan átcikázik ebben az esztelen fejemben, hogy még meg kell lássalak, akármilyen vagy, szerencsétlen gyermekem." (Zsigmond 1995:123-124.) Miközben a húsvéti előtörténet és az erre épülő rituális viselkedés környezetében a