Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
Tabló - A nap-iker. Charles Malamoud: Lejumeau solaire Németh Orsolya
siti meg, inkább asszimilálja, vagy, a szanszkrit kifejezés szerint, „magába emeli őket". A láng, amit magában hord, ezentúl a tapaszt, az aszkézis tüzét táplálja, ami majd csak a halálakor alszik ki. Amikor eljön a halál, akár „fel is szabadulhat" (móksa), azaz elérheti az abszolútat (a brahmant), mert semmi nem maradt belőle, ami itt tartaná az ismétlődő újraszületések körforgásában. Mivel „megsütötte" és felemésztette a tapasz lángja, testét nem kell alávetnie a végső tökéletesítésnek, azaz a halotti áldozat tüzében való elégésnek. A következő tanulmányban, melynek címe Le sacrifice des os [Csont-áldozat] a szerző azt a különleges esetet vizsgálja, amikor a közös áldozat bemutatása során az egyik áldozó meghal. Ahhoz, hogy valaki áldozatot mutathasson be, élőnek kell lennie. Ez a szabály, mely korántsem közhely, burkoltan benne foglaltatik abban a szabályban, amely megtiltja, hogy betegek betölthessék az áldozó szerepét. Van azonban egy eset, amikor egy halott is áldozóvá válhat, illetve elláthatja ezt a funkciót. Ez az aszthijagja, „a csont áldozata" (a csontok feláldozása? a csontok által bemutatott áldozat? 2 ). Ez a rítus egy speciális áldozat, a szattra, szó szerint „ülés" keretén belül valósul meg, melyben több, általában tizenhét áldozó vesz részt, akik együttesen, mintegy kollektív áldozóként lépnek fel, egymással szemben pedig az áldozatot bemutató pap szerepét töltik be. Míg általában az áldozót és az áldozatot „celebrálót" más-más motívumok vezérlik, a szattrában az áldozó-celebrálók homogén csoportot alkotnak. Azok, akiket arra szentelnek fel, hogy szattrát mutassanak be, a közös áldozat érdekében cselekszenek, egy olyan áldás reményében, amit közösen fognak élvezni. Nem szabad, hogy a csoport bármely tagjának esetleges halála megakadályozza ezen eredmény elérését, sem a túlélők, sem az elhunyt szempontjából. A halott, résztvevői minőségében, az áldozat befejeztéig valamiképpen tovább él annak színterén. Habár a szövegek egyértelműen nem mondják ki, úgy tűnik, hogy a halotti szertartásokat, amelyek normális esetben kísérik a hamvasztást, nem mutatják be, következésképp a halott még nem megy át azokon az átalakulásokon, melyek révén ősatyává, pitrivé válik majd. A maradványai (a hamvasztásból megmaradt csontok, melyeket feketeantilop-bőrbe az áldozat szimbólumába - varrnak) nem teszik tisztátalanná az áldozati teret, halálának eseménye nem okoz gyászt családtagjai körében, s rokonait sem akadályozza meg abban, hogy áldozatot mutassanak be. A halott tehát nem csupán képviselve, hanem effektive is jelen van, egyrészt csontjai, másrészt hitvese révén (aki lényének mintegy része). Elfogadott szabály, hogy a védikus áldozatban semmilyen helyettes nem szere2 pelhet. Az áldozatnak ennél a speciális formájánál azonban az áldozók kettős funkciót ^ töltenek be: egyrészt ők hivatottak learatni a rítus gyümölcsét, áldásait, másrészt tevőlegesen is részt vesznek az áldozati műveletek lebonyolításában. A halott áldozó mint 2 haszonélvező, „az áldozat gyümölcseinek elfogyasztója", valóban nem helyettesíthető (az áldozati tett haszna az eredeti áldozónak van fenntartva, függetlenül attól, hogy miképpen tudja majd élvezni azt), áldozatot celebrálói mivoltában azonban helyettesíthető, sőt az áldozat sikerének érdekében ez szükséges is. A halott személye ténylegesen jelen van tehát az áldozat színhelyén, de „nem képmás vagy síremlék formájában, sem pedig fantom vagy emlék gyanánt, hanem mint megtartandó ígéret, elvégzendő feladat, elérendő áldás". Ez azonban nem minden áldozat esetében lehetséges. A kötelességnek, a dharmának nincs ilyen „életet teremtő ereI U je", ha úgy tetszik: „a dharma nem tudja megteremteni ezt a fikciót, csak akkor, ha az
