Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - A nap-iker. Charles Malamoud: Lejumeau solaire Németh Orsolya

áldozás ígéretéhez az áldozó közösség más tagjaival illetve tagjaiért való áldozás ígérete is társul" (104- p). A Modèle et réplique [Minta és másolat] című cikkben Malamoud egy újsághír apropóján, mely szörnyű emberáldozatokról tudósít, a purusamédha (emberáldozat), az asvamédha (lóáldozat) és a szarvamédha („minden-áldozat", vagy minden feláldozása) kapcsolatával és lehetséges evolúciós magyarázatával foglalkozik. A bráhmanista felfogás szerint az életet az ember úgymond „letétbe" kapja, ami valójában a halálhoz, illetve jamához tartozik, az ő tulajdona. Hiszen: „Az ember, születésénél fogva, mintegy a halálnak lerovandó adósságot testesít meg. Amikor áldozatot mutat be, a haláltól önmagát vásárolja vissza." (Satapatha-bráhmana 111. 6.2.16.) Ahhoz, hogy az ember megszerezze az eszközöket, amivel ezt a letétet visszaszolgáltathatja Járnának, anélkül, hogy közben megsemmisülne, rítusokkal kell megtöltenie az életét. E rítusoknak az a céljuk, hogy az ember és végső hitelezője, Jama közé részleges hitelezőket állítson, akiket nem az élete árán, hanem az életének bizonyos számú kötelezettségek köré való szervezése árán elégíthet ki: ezek a kötelezettségek valójában adósságok, melyekkel az ember születésétől fogva, halandó volta miatt tartozik az isteneknek, az ősatyáknak, a Védának és a többi embernek. Ezen adósságok visszafizetése magának a dharmának a lényege (legalábbis a dharma azon részének, mely minden ember számára közös, érvényes, s ami különbözik a konkrét helyzetekre vonatkozó dharmától). A szertartások kézikönyvei a díksáról, az áldozatot megelőző felszentelésről is említést tesznek, melynek során az áldozó átalakul, mintegy új testet nyer, amely majd lehetővé teszi a számára, hogy a profán világot elhagyva, eljusson az istenek birodalmába. Amikor aláveti magát az előzetes felszentelődés próbatételeinek, az áldozó még csak reménybeli áldozó. Valójában áldozattá teszi magát, s kötelezi magát az istenekelőtt, hogy áldozati felajánlásként a saját személyét ajánlja fel. Egyszerre pasu (áldozatra szánt állat) és havisz (áldozati felajánlás). Amíg a díksá állapotában van, nem önmaga tulajdona, nem tartozik saját magához: az isteneknek kell élnie, akik Agni és Szórna alakjában összegződnek. Amikor a felszentelés, pontosabban a felszenteltségi állapot elnyerésének időszaka véget ér, az áldozó „visszaszerzi" magát, mégpedig úgy, hogy egy áldozati állat által - aki valójában a saját képmása - visszavásárolja azt. Sylvain Lévi e szövegekből azt a következtetést szűri le, hogy mindezek „az állítólagos váltságdíjak nem egyebek kibúvóknál; az egyetlen autentikus áldozat az öngyilkosság lenne". Malamoud ezt túlzásnak tartja, szerinte az áldozat sokkal inkább definiálható egyfajta „visszavásárlásként", mint öngyilkosságként. A szerző cikke végén megjegyzi, hogy a bráhmanista tanokban megtalálható egy olyan rítus leírása is, amely teljes mértékben áldozat, ugyanakkor hiányoznak belőle a fenti jellegzetességek és külsőségek: arról az áldozatról van szó, amit az átmajádzsin, a saját magának áldozatot bemutató gyakorol. Saját magának, azaz az önvalónak, amely azonossá vált az egyetemes Önvalóval, azáltal, hogy halandó testét „strófákból, dallamokból, áldozati formulákból és felajánlásokból" álló testté változtatja át (Satapatha-bráhmana XI. 2.6.1 3). Itt tehát az áldozati jelenet interiorizálásáról van szó (amiről csupán annyit tudunk, amennyit ezek az asuamédhát - lóáldozatot - dicsőítő szakaszba ékelt rövid utalások elmondanak). Ezek szerint aki az önmagában rejlő Önvalónak áldoz, az megszabadul halandó testétől, ennélfogva magasabb rendű annál, aki az isteneknek áldoz.