Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
Tabló - A nap-iker. Charles Malamoud: Lejumeau solaire Németh Orsolya
szertartás minden stádiumában, így a hamvasztás során is, lépten-nyomon kifejezésre jut az a törekvés, hogy az élőket az élet oldalán tartsák, s elválasszák őket a halottaktól. Ennek fényében nem meglepő, hogy a halottégető területét elhagyva, az élőket kettős teendő foglalja le: egyrészt ismételt rituális tisztálkodások révén befejezni a tisztátalanság (asaucsa) időszakát, amelyre a halál eseménye (sokkal inkább, mint a halottal való kontaktus) ítélte őket, másrészt egy sor, a sáníít, azaz a „megbékítést" alkotó rítus elvégzésével elkerülni, hogy a holt birtokba vegye az élőket. Ennek érdekében, amikor az elhamvasztás befejeztével hazafelé tartanak, az élőknek nem szabad hátrafordulniuk vagy hátranézniük, a lábnyomaikat el kell törölniük maguk után, s félúton egy követ kell az útra tenniük, mely áthághatatlan hegyet hivatott jelképezni. A halott visszatértének egyszer s mindenkorra való megakadályozása a védikus szövegek szerint úgy lehetséges, ha a megholtat először elvezetik a túlvilág kapujáig, majd biztosítják, hogy elhunytból (prêta) ősatyává (pitri) alakuljon át. Az első célt a halottégetési szertartás valósítja meg, a másodikat egy szapindíkarana nevű rítus, amely bevezeti - és bezárja - a frissen elhunytat a holtak leikei közé. Mindkét fázis célja az, hogy megtörje a folytonosságot az elhunyt addigi és azutáni léte között: személyiségének, identitásának határai többé már nem ugyanazok. Az ekképp megalkotott ős tehát csupán nevét és az élőkkel való rokoni kapcsolatát őrzi meg, akik magukra vállalják e kultusz egymást követő fázisainak végrehajtását. Az elhunyt számára ugyanis biztosítani kell az utat, mely ebből a világból, ahol számára már nincs többé hely, a túlvilágba vezet. A szerző rámutat, hogy ebben a kultúrában, melyben oly nagy hangsúlyt kap, hogy az ember élete mindenekelőtt tetteinek az összessége, ezek a halotti szertartások nem tartalmaznak semmilyen életút-összefoglalót, sőt semmilyen utalást sem arra, hogy milyen is volt ez a lét most, hogy lezárult. A véget ért élet egyedi, különleges voltát el kell felejteni, amire viszont emlékezni kell, az a rítusok szükségessége, az a feladat, hogy az ősöknek az ember boldog létet biztosítson az ősatyák világában, s hogy újra és újra megerősítse azt a határvonalat, ami ezt a világot az élőkétől elválasztja. Összességében elmondható, hogy „ezeknek a valaha volt lényeknek az élők szemében nem múltjuk, hanem jövőjük van" (84. P-). Ezért van az is, hogy az elhunyt maradványainak szétszórása után általában semmilyen sírt vagy síremléket nem emelnek, ami az illető földi létét bármi módon is meghosszabbíthatná. Ez alól azonban kivételt jelentenek az aszkéták, a „lemondottak" (jati, szannyászin), akiknek síremlékeivel India-szerte - különösen a szent helyeken - találkozhatunk. Az ő céljuk ugyanis nem a végrehajtott jámbor tetteket követő szerencsés újjászüle- ^2 tés, hanem a „felszabadulás". A halál éppen ezért a szannyászínból nem csinál prêtât. ^ Halálakor vagy „kikerül a rendszerből" (felszabadul), vagy közvetlenül pitrivé válik. To- # vábbi különbség még, hogy más halandókkal ellentétben a szannyászint sohasem hamvasztják el, hanem eltemetik, és nem sebtiben, hanem látványos külsőségek között. Malamoud megjegyzi, hogy a szövegek kimondottan nem indokolják meg, miért kell eltemetni azokat, akik a lemondás útját járják, azt viszont elmagyarázzák, vagy legalábbis utalnak rá, hogy miért nem szabad elhamvasztani őket: a hamvasztás áldozata csak az elhunyt házioltáráról származó tűzben valósulhat meg. A szerzetes azonban azzal, hogy lemondott minden földi javáról, egyúttal kultikus eszközeiről is lemondott, sőt elsősorban azokról mondott le: a szannyásza rendjébe való belépés legfontosabb momentuma I az, amikor az illető eloltja áldozati tüzeit. Mikor azonban eloltja, valójában nem semmi- 5\)j
