Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - A nap-iker. Charles Malamoud: Lejumeau solaire Németh Orsolya

második napjának nevezett és a purdnákban is megemlített ünnep, mely még napjainkban is élő hagyomány Észak-Indiában. Ilyenkor a fivérek ellátogatnak többnyire férjezett leánytestvérükhöz, aki egyedül fogadja, megfürdeti, s vendégül látja őket. A nővérnek a báty életét, sőt személyiségét is strukturáló rítusokban betöltött szerepe csupán a megfigyelhető gyakorlatból ismert. A brahmanizmus kanonikus szövegei bőséges mennyiségű információt és utasítást tartalmaznak a különböző életszakaszok rítusaira (szó szerint „tökéletesítéseire", szamszkáráira) vonatkozóan, a nővérekről viszont egyáltalán nem tesznek említést. Ha azonban a tisztán leíró irodalommal szemben India legősibb írásaihoz, a védikus korpuszhoz fordulunk, olyan himnusz- és imaformulákat, mítosz-vázlatokat és lírai metafora-kezdeményeket találhatunk, melyek alapján fel lehet vázolni egy olyan nővér képét, aki a férfiak számára - hozzájuk fűződő kapcsolata, kötődése révén - kijelöli azokat a határokat, melyek meghatározzák, s egyúttal folyamatossá és koherenssé teszik majd a fivér személyiségét. Jama és Jamí történetével kapcsolatos a kötet harmadik cikke is {La nuit du temps. Le passage des jours d'après un rite et un mythe de l'Inde ancienne [Az idő éjjele. A napok egymásutánja egy ókori indiai rítus és mítosz alapján]). Az esti és a hajnali agnihótra (tűzáldozati rítus) egy egységet alkot. Aki hajnalban és alkonyatkor áldoz, megmenekül a haláltól. A védák szövegmagyarázói számára azonban kérdés volt, hogy a kettő közül melyik az első, a hajnali vagy az alkonyati-e, más szóval: honnan kell számítani a nap kezdetét? Az agnihótráró\ szóló védikus előírások és magyarázatok között található mintegy közbeékelésképpen az éjszaka és a nappal születéséről szóló történet is. Jama és Jamí ikertestvérek-Jamí avagy, az élni akarás, aki szerelemmel szereti iker-bátyját, és szeretne egyesülni vele. Jama nemet mond a vérfertőző egyesülésre, amelyből azonban a halandók fajának kellene létrejönnie. Jama valójában az első a halhatatlanok között, aki meg akarja ismerni a végességét. Mivel magában hordozza a halál princípiumát - később ő lesz a halottak istene és bírája -, az emberiség csak tőle tud megszületni. Hogyan alapít mégis családot, ha egyszer Jamít visszautasítja? Ez a részlet magyarázat nélkül marad. Meghal tehát, jóllehet közben nem szűnik meg halhatatlannak lenni, Jamí pedig (akkor még csak a nappal létezett) szakadatlanul, vigasztalanul siratja, mígnem az istenek megkönyörülnek rajta és megteremtik az éjszakát, hogy elválasszák egymástól a nappalokat. Létrejön a „holnap", s Jamí többé nem ismételheti: „Ma halt megjárna..." A hét esszé között nyilvánvalóan nem véletlenül található központi helyen, a kötet szívében a Les mort sans visage [Arctalan holtak] című cikk. A szerző ebben foglalkozik ^2 a legrészletesebben azzal, mit jelent a védikus szamhiták és bráhmanák alapján a halál j^s eseménye és a halott személye az élők számára. Tanulmánya elején megjegyzi, hogy * amikor „önmagukban vizsgáljuk" a brahmanizmus halálhoz kapcsolódó szertartásait ,3 (kérdés, hogy lehet-e, van-e létjogosultsága önmagukban vizsgálni őket), arról győződje hetünk meg, hogy legfőképp azért van rájuk szükség, hogy a következő kérdésekre adjanak megoldást: mit kezdjünk a halottakkal, hogyan szabaduljunk meg tőlük, hogyan tegyük őket félre, egyszóval: „miként semmisítsük meg a holtakat?" A halotti szertartás, legyen az a szó valódi értelmében vett ünnepélyes halottbúcsúztató vagy a halottkultuszt alkotó szertartások összessége, szembeötlik gazdagságával, bonyolultságával, ugyanakkor vitathatatlanul koherens jellegével. Malamoud szerint egyesek szemében a halott ősök kultusza maga a vallás, a par excellence vallási cse308 lékedet. Mindebből a nyugati szemlélő számára az a legszembeötlőbb, hogy a halotti