Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - A nap-iker. Charles Malamoud: Lejumeau solaire Németh Orsolya

zetőül szolgál az esszékötet témájába. Egyszerre foglalkozikjama isten genealógiájával, különböző arcaival, valamint a brahmanizmus világrendjét alkotó törvényekkel, az áldozattal, általában a halállal és magánakjamának a „halálával" is. Jama az „emberi sorsok gondnoka", aki letétbe helyezi az életet az embereknél, ám ezt vissza is követeli tőlük. Neki magának is át kell azonban élnie a halál élményét, hogy megismerje az utat, amin ezentúl az emberiség halottainak kell majd végigmenniük, az ő vezetésével, hogy eljussanak erre a halálon túli helyre, ahol mint ősatyák, az alattvalói lesznek. Meghal tehát, jóllehet ezzel nem szűnik meg halhatatlannak lenni. Jama a bráhmanista és a hindu mitológiában nemcsak a halál ura, de a dharma, a világrend őre, a földi királyok mintaképe is. Jama alattvalói, az ősök egy olyan világban élnek, melynek tere különbözik az élőkétől. Jama tevékenységének kettős volta - ő szabja ki a halált, ugyanakkor ő bocsát be a halálon túli világba is - összhangban áll természetének kettősségével, mely a rítus egyik részletében érhető tetten: a halhatatlan isteneket az ember a „szváhá!" felkiáltással, az ősatyákat pedig a „szvadhá!" felkiáltással szólítja meg, ha viszont Jamához fordul, egyiket is, másikat is használhatja. A rítusokra vonatkozó utasításokból egy másik elképzelés is kibontakozik: a földet, melyen az élők közlekednek, teljes egészében a halál foglalja el és tölti ki, ennélfogva mivel a halál mindenütt jelen van - „Jama a föld ura és birtokosa annak teljes kiterjedésében; hiába is keresnénk, nem találnánk a föld színén még egy nyílhegynyi helyet sem, melyet ne a halál foglalna el" (Taittiríja-szamhitá V. 2.3.1). Ezért van az, hogy amikor valaki le akar telepedni egy darab földön, hogy ott felállítsa a saját áldozati tüzét, először Jama beleegyezését és az ősök jóindulatát kell elnyernie. Jama neve részben erre is utal, amit egyrészt annak köszönhet, hogy iker (mint köznév, a jama szó ezt jelenti), ám etimológiailag annak is, hogy a jam igei gyök által jelzett cselekvést gyakorolja (azaz határt szab). Jama az, aki „véget vet"

1

. Ezen őseredeti határ-a halál - mestere lévén, őa szakértője minden egyéb határnak is. Ugyanúgy, ahogy az élet hosszának véget vet, Jama szabja meg a helyeket körbefogó határokat is. Az első fejezetben, de a könyv egészében is, sokszor bukkannak fel az áldozatra vonatkozó metaforák és konkrét leírások, mert Malamoud úgy véli, ahogy azt egy korábbi tanulmánykötete, a Cuire le monde előszavában írja, hogy „a bráhmanista India gondolkodásmódjában az áldozat a világ rendjének, az emberi cselekedeteknek és vállalkozásoknak egyfajta - oksági és analógiás - magyarázó sémája" (Malamoud I 989:6). A bráhmanista világrend egyik alappillére az a hagyomány, hogy az élők a megfelelő rítusok bemutatásával teszik lehetővé a holtak számára, hogy ősökké és Jama király alatt- 12 valóivá váljanak. Ugyanis „a világ rendjéből következik, hogy kell lenniük embereknek, ^ akik áldozatot ajánlanak fel az isteneknek" (20. p.). A szabályok, melyek kijelölik az áldozat végcélját és meghatározzák az istenek jogát az áldozat fölött, a Védák szerint már a teremtés előtt is léteztek. Maga a teremtő aktus is már egy áldozati modell megvalósítása, mely időben megelőzi a teremtést. Az első esszében már történt utalás Jama ikerhúgára, Jamíra, illetve kettejük rejtélyes és homályos szerelmi kapcsolatára. A második tanulmányban (Frères et soeurs dans l'Inde brahmanique [Fivérek és nővérek a bráhmanista Indiában]) Malamoud e kapcsolat apropóján a Védákban felbukkanó, többnyire meglehetősen vázlatos nővér-alakok szerepét vizsgálja a régi és a mai India vallási és társadalmi életében. Szerinte ezt az - igaz, csírájában elfojtott-vérfertőző kapcsolatot idézi meg burkoltan a Jama-duitíjámk, Jama 307