Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

KESZEG VILMOS: A „mai nap" mint rítus és mítosz

pen való tartózkodás élménygazdagságától és életközelségétől, a reprezentált valóságtól. A játékelmélet, a párhuzamos egyidejűségek, a véletlen egybeesések elméletének érvényesítése mindenképpen érdekes (bár nem garantált) eredményeket ígér,

28 mint ahogy mindeddig arra is alig figyeltünk fel és alig beszéltünk arról, hogy a hagyományos cselekvések és szövegek (ima, mese, ének, köszönés stb.) a mai nap keretében és hozzá igazodva töltik be, újítják meg és változtatják megjelentésüket. A hagyomány alkalmazása tehát bizonyos mértékben mindig tartalmazza a hagyománytalanság, a hagyománnyal való szembefordulás mozzanatát. E téren a beszélés néprajza módszerének alkalmazása kínál kiutat (Hymes I 997). A retorikával, stílussal állítható szembe az eset, az esemény, amely által a meg nem tapasztalt eseményt, a pillanatban, az eseményben benne lévő ember viselkedését kívánjuk megnevezni. Ezt a viselkedést, állapotot a tapasztalat hiánya, a lehetőségek sokasága, a lezáratlanság, a helyzetre, a pillanatra való ráirányulás jellemzi. Ez az a helyzet, esemény, amelyben még együtt van a múlt és a jelen, a múlt és a jövő. Bár az utóbbi időben főleg az élő adások, helyszíni tudósítások azok a modern narratívumok, amelyek a hagyományos narratív struktúrákkal szemben a váratlant, az előre nem látottat látvánnyá tudják alakítani, s ezáltal a közönség számára láthatóvá, megélhetővé teszik a váratlant, valójában az utóbbi évtizedek szövegrögzítései is gyakran megörökítették az események pátoszát, egyediségét. Gondoljunk csak Nagy Olga Asszonyok könyve című gyűjteményére (Nagy I 988), a hadifoglyok inédit élményeire (Ferencz szerk. 1997). Az eseményben való bennelevés lehetetlenné teszi a kimenetel előre látását, s az egyént mind fizikai, mind pszichikai, mind pedig intellektuális szempontból igénybe veszi. A bennelevés megélésének retorikai alakzatai a pátosz (az öröm, illetve a rettegés), a környezeti tényezők, az apró epizódok, az idő múlásának fokozott érzékelése. A helyzet nyelvi megjelenítésére pedig olyan frazémák szolgálnak, mint nem tudjuk, mit hoz a holnap; nyugtával dicsérd a napot; rohan az idő; ólomlábakon jár az idő; amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Győri Klára könyvének első oldalairól idézzük a Széken, születésekor megesett tűzvész leírását. Bár egy emberöltő telt el az eset megtörténte óta, a székiek még mindig az esemény résztvevőinek személyes részvétele, átélése alapján örökítik meg a történteket. „A tűzvész közeledett házunk felé. Édesanyám féltibe elájult, s mások amit mentettek, de mindenkinek előkerült a maga baja... [A bonchidai vásárban] Úgy déltájt nagy ordítást, üvöltést hallanak a vásári tömegben, kiabálják: -Tűz van Széken. Székiek, szaladni haza, mert nagy tűzvész van! Nagy rémülés, szaladgálás. A falu végében nagy hegy emelkedik. Sírva szaladnak ki a meredeken, ott már estek össze a nagy félelemtől, fáradságtól. De a hegytől nem látszott semmi a faluból, nagy füst és láng, még rémálomnak is sok lett volna. [...] Óriási volt a pánik, nagy szárazság, sok nád- és szalmafedél. Százhatvan ház égett porrá-hamuvá. Mikor édesapám a hegytetőre ért, már alig volt szusz benne, mert nagy félelem volt a lelkén, beteg feleségéért, a gyerekekért és mindenért, hogy odaég. Mikor kiért a tetőre, tisztán látta, hogy a tűz ott van a szomszédjában. De csak egy pillanatig, mert elájult, eszméletlenül terült el a földön. Nem tudta, meddig tartott ez az ájulás, mert mikor magához tért, egyedül volt, és a tűz már sok-sok házzal végzett, de még dühöngött. S mikor gyenge, tántorgó léptekkel halad, a zsebébe nyúl, de az acskó nem létezett. A két ökör árát kilopták a zsebéből. Na osztán, ez igazi csapás!