Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

SZABÓ MÁTYÁS: Állampolgárság és identitás

zatmentes a magyarországi utazás. Nem tudták, hogy reagálnak a magyar hatóságok, vagy hogy tiszteletben tartják-e a nemzetközi egyezményeket. Nem tudták, hogy a régi vagy az új állampolgárság számít-e többet. A hazautazások „ártalmatlannak" bizonyultak: eltekintve egyes komplikált esetektől, nem adódtak kellemetlenségek: a magyar hatóságok valamennyi korábbi magyart azon ország állampolgárának tekintették, amelynek útlevelével rendelkezett. Előfordult, hogy olyan hazalátogatóknak, akik szabálysértést követtek el, le kellett tölteniük büntetésüket, és ezt követően kiutasították őket az országból. Ennek ellenére sokáig annyira problematikus volt a hazautazás, hogy évtizedekig tartott, amíg eloszlott a félelem. A hazalátogatás a gyerekek számára is fontos volt, akiknek nem voltak Svédországban unokatestvéreik és rokonaik. Ez vonatkozik az összes bevándorlógyerekre: gyakran irigységgel tekintettek a svéd gyerekekre, mert azok akkor látogathatták meg unokatestvéreiket és nagyszüleiket, amikor akarták. Azokkal az állampolgárságot kérelmezőkkel szemben, akiknek le kellett mondaniuk az eredeti állampolgárságukról, a politikai menekültek feltétel nélkül megkapták a svéd állampolgárságot. Nem lehet kellőképpen kiemelni ennek a körülménynek a jelentőségét. Sok magyar nem lett volna hajlandó a honosításra, ha le kellett volna mondania a magyar állampolgárságáról. Ez egyértelműen kiderül az interjúkból, és ebből a szempontból nincs különbség az 1956-os bevándorlók és a későbbi évek menekültjei között. „A magyar állampolgárságról való lemondás óriási problémát okozott volna. Mindig úgy gondoltuk, és ezt is mondtuk gyerekeinknek, hogy nem a magyar kultúra vagy a magyar állampolgárság, hanem a rezsim elől menekültünk." (3. számú interjúalany.) Gyakorlatilag tehát kettős állampolgárok lettek a magyarok - ahogy azt sokan szerették volna, de nem lehettek. A magyarországi látogatások azonban több évig ellentmondásosak voltak. Az Északi Tudósító című folyóirat (1966) összegzi az általános vélekedést: „A magyarok még mindigvitatkoznak arról, hogy hazalátogassanak-e, ha korábban elhagyták országukat. Ami véleményem szerint döntő, az nem maga a hazautazás, hanem a motiváció kérdése. Ha valaki az idős szüleit, rokonait szeretné meglátogatni, vagy fontos ügyben utazik Magyarországra, akkor érthető és kifogásolhatatlan. Nem lehet akkor sem senkinek kifogása, ha valaki csak szülőföldjét szeretné újra látni. De ha valaki csak azért utazik haza, hogy olcsón egyen és igyon, vagy felvágjon pénzével, autójával és a külföldi jólétével, akkor ez elítélendő." Fogadtatás mint kezdőtőke Az 1956-os magyarok privilegizált csoportot alkottak. A magyar menekültügyi kérdést Svédországban kedvező ideológiai, politikai és gazdasági konjunktúra jellemezte. A magyarok figyelmet keltő csoportnak számítottak, akik élvezték a svédek szimpátiáját és jóakaratát. Ezenfelül a legtöbben rögtön munkát kaptak, és előnyös kezdősegélyt. Csak kevés más olyan menekültcsoport volt a Svédországban menedéket keresők között, amely tagjainak ilyen kedvező körülményeket biztosítottak. A másik csoport, amely a társadalom és a lakosság részéről hasonló pozitív megítélésben részesült, a chilei volt az 1970es években, de akkor már nem voltak annyira kedvezőek a feltételek, mint a magyarok számára az 1950-es években. Ez a tény általánosan ismert a svédországi magyarok kö-