Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

miért maradt változatlan itt, a Vajdaságban a magát vallásosnak tartók száma? És miért volt olyan fontos interjúalanyaim mindegyike számára a vallás „alapvető jelentőségének" hangsúlyozása, akár annak „etnikai", akár „hagyományőrző" funkciója szerint? Mint már említettem, mindennek okait a vizsgált közösségekre ható társadalomtörténeti és szociokulturális kontextus elemzésében kereshetjük. Jól világítják meg számunkra mindezt az alábbi interjúrészletek: „Tiltva volt az egyházhozvaló tartozás, de még raffináltabban, mint a Szovjetunióban vagy Romániában, mert nem tiltották a templomba járást, hanem a kémhálózaton keresztül figyelték meg a templomba járókat, akiket ezután elbocsátottak az állásukból. Volt olyan is, aki egy koncertre ment be a templomba, de az is tiltott hely volt, kirúgták az állásából. Igy akartak elidegeníteni bennünket a saját vallásunktól." Ezen utóbbi tény jelentőségéről érzékletesen szól a következő interjúrészlet is, amelyben egy huszonegy éves lány mesél néhány évvel ezelőtti iskolásélményeiről: „Nekünk az osztályfőnöki órán azt sulykolták belénk, hogy a vallás hülyeség, meg hogy nincs Isten. »Mi az, hogy valaki feltámaszt embereket?« - kérdezte az osztályfőnök állandóan. A gyerekek többsége persze rá hallgatott, minket meg, a hittanosokat úgy csúfoltak, hogy szentecskék. Még azt se lehetett kimondani, hogy karácsonyfa. 1989-ben egy ifjúsági rádióban én kimondtam, hogy karácsonyfa, és ezért újra kellett venni az egészet azzal, hogy újévi fa. Mert akkor még Jugóban az újévet kellett hivatalosan megünnepelni mindenkinek. De még karácsonykor se a Jézuska jött el, hanem a Télapó. A testvérem meg az óvodában mondott egy verset, amiben az a mondat volt, hogy a szekrényt kinyitja egy angyal. És hiába jelentette ebben a versben az angyal az édesanyát, maga a szó miatt az egész sort ki kellett hagyni." Összefoglalva az interjúrészleteket, az állami kényszer egyfajta adaptációra késztette a kisebbségi kultúra hordozóit, miközben a magyar tanárok és diákok egy jelentékeny része is kigúnyolja a „nagyszülőktől tanult" vallásos értékeket. Ezzel párhuzamosan létezik az otthon világa, a hagyomány láncolata, a szülőktől vagy a nagyszülőktől gyermekkorban kapott értékek a családban hagyományozódnak tovább, bizonyos fokig rejtve a társadalom nyilvánossága elől. Láthatjuk tehát a vallás integratív szerepét e konfliktushelyzetekben is. Mielőtt azonban részletesebben is megnéznénk a vallás és kultúra összefüggésrendszereinek újabb oldalait, az elemzett mikrotársadalmak közötti általános különbséget is meg kell említeni, miszerint Zenta és Feketics más-más adaptációs mechanizmusok segítségével élt. Ezt az előzetes megjegyzést utóbbi interjúrészletem is indokolja, hiszen az idézett lány zentai, míg az említett nagyszülők, „akik büszkék voltak" rá, feketicsiek. A problémakörre, illetve ennek „falusi-városi" különbségeire interjúalanyaim közül is többen reflektáltak. „Megtépázott az ősi kultúránk, de nem tűnhetett el, és újjá fog születni, hiszen a mi parasztjaink a legkeresztényebb életet élték, amit lehet, egész Európában." „Olyanok ezek a falvak, mint az erős fa gyökerei. Nézd meg a magyar kultúrát, kinek van ilyen hagyománya, ami így fönnmaradt! Mi, itt a városban ezt jobban elvesztettük, de nincs sokat mit tanulni, mert hát ezt mi se veszthettük el teljesen ez alatt a pár tíz év alatt." Lássuk ezért most két példán az elemzett jelenségek sajátosságait a feketicsi, illetve a zentai környezetben: „A reformátusoknak van egy nagy előnye a katolikusokkal szemben, őnáluk sok a paphelyettes, és igazán akármilyen kevesen is vannak, már végzik is