Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében
a zsinagógába, hogy megvan-e a minján." A tradíció szerepe és milyensége az etnikus öndefiníciók tartalmára is kihat, mivel a rituális életben is megjelenik a „magyar zsidó" komplex identitásszerkezet problematikája. A tóra örömünnepének legutolsó körtánca után merült fel például az igény arra, hogy még egy utolsó énekkel zárja le a közösség ezt a rítust. Többen felvetették, hogy a Szól a kakas már 30 című dalt énekelje el a közösség, amit hosszas tanakodás követett, mivel a rituális életben eddig csak héberül szólaltak meg. Végül mégis meghatódva énekelte el a gyülekezet a magyar nyelvű dalt a tóratekercsek elhelyezése előtt. Összegzésként megállapítható, hogy a magyar zsidó kultúra jelenségeit, a hit személyes átélésének tartalmaiban ragadhatjuk meg. A személyes élmények fontossága és a halachikus kultúra értékrendszere fölé helyezése vallásilag a kereszténység hatásában, míg az életmód szempontjából a „magyar" kultúra hatásában kereshető. Ez a kulturális környezet változásának következménye, amelyet a valláshoz visszatérők hordoznak. A hit belső átélése azért fontos tényező számunkra, mert ez kihat a zsidó életmódra, amelyben a személyes hit fontosabbá válik, mint a halachikus életforma, amely átalakulásának tanúi lehetünk. Helyi megfogalmazásban: „A magyar szellemiség feltétlenül ráüti a bélyegét az itteni zsidókra. Magyarországon a zsidó, az mindig zsidó lesz, Izraelben meg a zsidó mindig magyar lesz." A vallási tradíció többszörösen meghatározója a magyar zsidó kultúrának. „A hagyomány láncolata" lehetővé teszi a közösség „külső köreihez" tartozók visszatérését a valláshoz. A saját hagyomány kifejezője és elmélyítője a kisebbségi értékrendnek a többségi társadalom kultúrájával szemben. A tradíció változásai lehetővé teszik a magyar zsidóság önmeghatározását, és az egyetemes judaizmusba történő integrálódását. 2. példa: Vallás és tradíció a vajdasági magyar életében, avagy nyugdíjba ment-e a Télapó „Mi olyanok vagyunk: köllene az új, de a régi is." Egy, a vajdasági magyarsággal is foglalkozó szociológiai tanulmány érdekes jelenségre irányítja figyelmünket. Eszerint a magyarországi és a határon túli magyar közösségek közül legtöbben a vajdasági magyarok vallják magukat „vallásosnak a maguk módján". Pedig ugyanitt az egyik legkevesebb a „vallásos vagyok, egyházam tanítását követem" önbesorolás. S míg a két kategória egymáshoz képest ötvenszázalékos eltérést mutat, addig az is kiderül, hogy az egyházhoz való kötődés is jóval nagyobb arányt ér el, mint a magyarországi kérdőívek adatai (Gereben 1 999:1 30-13 I). Ez elgondolkodtat a vallásosságnak a vajdasági magyarság életében betöltött szerepéről. Milyen jelentéssel bír a „vallásos vagyok a magam módján" felfogás? Talán a vallásosság mint a saját kultúra értékrendszeréhez való kötődés él a közösség nagy részének életében, s az egyházban kifejeződő tartalmak kevésbé hangsúlyosak számukra? Terepmunkám eredményei alapján az e kérdésekre adható válaszok a vajdasági magyar közösségek tradicionális értékeinek és a második világháború óta tartó állami befolyásnak a kölcsönhatásában keresendők.
