Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében
a rítusra a közösség tagjaitól eltérően, együtt készülnek: dalokat tanulnak meg az alkalomra, többször próbálnak, amíg az összes fiatal megtanulja a dalok szövegét, dallamát és sorrendjét. A Bethlen téri SzimhátTóra ezáltal híressé vált a többi zsinagógában is, ezzel pedig hozzájárul a különböző közösségek eltérő jellegének kialakulásához. „Mielőtt lett volna itt ennyi fiatal, nem voltak még ilyen Szimhát Tórák itt; hallottam is több helyen a városban, hogy emlegették a mi ünnepünk hangulatát" - mondta egyik beszélgetőtársam. A fiatalok önként vállalt feladata a szukkoti sátor 25 közös felépítése és feldíszítése is. Ez is a Bethlen tér sajátos büszkesége lett az évek folyamán: „A mi sátrunk a legszebb, meg lehet nézni máshol is; mert itt nálunk a »gyerekek« építik fel minden évben" - mesélte a rabbi az egyik ünnepi vendégnek a sátoros ünnepen. A fent említett közös tevékenységek mellett a rituális élet külön-külön is feladatokat ró a fiatalokra. Ezek a rituális feladatok hozzájárulnak a már korábban említett „hagyomány láncolatának" folytonosságához: nekik az egyes funkciókat ellátó öregek egy bizonyos tudásszint elérése után időnként át is adják a helyet, a fiatalok ekkor a közösség előimádkozóivá, kántoraivá vagya rabbi helyettesítőivé válhatnak. A „belső kör" kapcsán eddig csupán a minján tagjairól szóltunk. A Bethlen tér rituális életében azonban 5-6 nő is részt vesz. Számuk változó, egyikük éppen a napokban költözött Izraelbe. Egyesek közülük a minján tagjainak családtagjai, mások személyes életsorsuk okán önmaguktól váltak „visszatérővé". Korosztály szerinti összetételük hasonló a férfiakéhoz: huszonévesek vagy negyven-ötven éven túliak; a középső korosztály körükből is hiányzik. A nők életformája rituális szempontból eltér a közösség férfitagjainak életvitelétől. A zsidó tradíció 613 parancsolatot tart számon. Közülük 248 - az emberi test szerveinek számával megegyező - parancsolat úgynevezett „cselekvő parancs", ezek egy része időhöz köthető, mint például a napi három imádkozás. A további 365 parancsolatami az év napjai számának felel meg - pedig tiltás, mint például a disznóhús evésének tilalma. A nők úgy vesznek részt a rituális életben, hogy ételeket készítenek, edényeket kóserolnak - tesznek rituálisan tisztává - nagyobb közösségi rendezvények előtt, a közösségi péntek esti kiddusok előtt áldás kíséretében meggyújtják a szombati gyertyákat. Az elmondottak mutatják, hogy a kultúra hagyományos helyszínei megváltozásának lehetünk tanúi, hiszen a fent említett tevékenységek korábban a zsidó otthonokban fordultak elő. A tradicionális zsidó kultúrában nemcsak az szokatlan, hogy a templomban nő gyújtja meg a szombati gyertyát, hanem maga e rítus is, hiszen „a nőknek ekkor otthon kell tartózkodniuk, s otthon várni a férjüket meg fiaikat, akik mennek haza a vacsorára" - ahogy egyik idős interjúalanyom mondta. Másrészt - s ez is új jelenség ők is lejárnak hétköznaponként is a férfiak közé imádkozni. A rítus változásával annak jelentése is megváltozik. A szeder a zsidóság egyik legnagyobb ünnepének, az Egyiptomból való kivonulásra emlékező Pészahnak az előestéje. A zsidó vallás sajátos időkezelési gyakorlata nyomán Izraelben ez egy széderestét, a diaszpórában s így Magyarországon is két szédereste megünneplését jelenti (Donin 1997:21 I). Hagyományosan a szédert a „zsinagógából, a Pészah esti istentiszteletről hazaérve kell elkezdeni" (Donin 1997:214); sőt-más forrás szerint-„a Pészah az egyetlen zsidó ünnep, amelyet külön házi istentisztelet is kitüntet: az első két est szederje" (Hahn 1995:60).
