Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében
nak egymás jórcájtjairól, illetve szólnak egymásnak ezek időpontjáról, hogy az emlékező ezáltal tudjon - a közösséggel együtt - imát mondani elhunyt szeretteiért. „Régebben nagyon sok idősebb járt ide, tele volt a templom idősekkel. Ez most már megváltozott, az öregek mellett - és ez jó, hogy ők még most is vannak, mert tőlük baromi sokat lehet tanulni, és azért ők alkotják a »magot« - viszont nagyon sok fiatal is jön, tehát most már úgy látom, hogy ide több fiatal kezd komolyan visszatérni" - mondta az egyik fiatal, aki gyerekkorától fogva a közösség tagja. Ennek azért van jelentősége, mert „a Bethlen téri fiatalok" két csoportját alkotják egyrészt azok, akik „itt nőttek föl", nagyobbik részük azonban csak idősebb korban került ide. Az utóbbiak a közösség teljes értékű tagjai, így a „fiatalok" elnevezés mindkét előbb említett csoportot magában foglalja. Emellett a „régi és új" fiatalok szilárd, baráti közösséget alkotnak, s nem számít közöttük értékmérőnek, hogy ki mióta tagja a „Bethlen térnek". „Érdekes - mondja a „régiek" közül valaki -, hogy amikor én gyerekként idekerültem, rengeteg másik gyerek is volt itt velem, de ezek eltűntek, a legtöbben elmentek Amerikába vagy Izraelbe, de vannak olyanok is, akik itt maradtak, és csak a vallásból tűntek el végleg." A Bethlen téri visszatérő fiatalok kivétel nélkül újonnan fedezték fel zsidó mivoltukat: „Édesapám ateista, édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy legyen mezüze 22 az ajtón, és körül legyek metélve, de kóser például sosem volt otthon; nem éltünk vallásos életet, nem is tudtam igazán, mi az, ezt itt tanultam meg." „Apám, anyám, még a nagyszüleim is ateisták. Diákkoromban tudtam meg, hogy zsidó vagyok, és akkor jöttem rá arra, amit addig is mindig éreztem, hogy mi az a »valami«, ami mindig is hiányzott nekem. Mindannyian, fiatalok, akik itt vagyunk a Bethlen téren, ezt a hiányt éreztük magunkban, s azt tudjuk bepótolni itt." Ezen sajátos „visszatalálási" motivációk révén alakult ki a Bethlen tér fiataljainak köre, amelyet egyikük így jellemzett: „Olyan baráti kör alakult ki itt, ami egy igazi közösség, és aminek a vallás az alapja, mert végül is nem köt össze minket más, csak a vallás. Ami a fiatalságon belül „él": elmegyünk focizni, sörözni. De ezekben is a vallás a meghatározó, a vallás mindezek alapja." Ami tehát a fiatalokat egymással és a közösség tagjaival összeköti, az a vallás; a zsidó tradíció átvétele és megélése a zsinagógai közösségben. „Akik idejárnak, azok nem véletlenül járnak ide - foglalta össze egyikük -, őket valami megfogta itt, ami miatt elkezdtek idejárni, és ami megragadta őket így a szívükben. Mert a »vallásosságot« nem lehet szív nélkül csinálni, azt nem lehet csinálni, hogy »én mától akkor vallásos vagyok, de semmit nem érzek, és akkor csinalom«; ehhez valami benső indíttatás, benső dolog kell, hogy ezt az ember meg tudja élni, és az, hogy ne csak egyszer jöjjön le a zsinagógába, hanem folyamatosan járjon, és megmaradjon itt, ahhoz valami belső dolog kell, és olyan élmény, ami őt ideköti." Ezt az élményt egyik interjúalanyom így fogalmazta meg: „Azért van itt esélye a zsidó életnek, azért járok én ide, mert itt érzem, magamban is meg a közösségben is; itt van a Ruáh hákajdes 23 ." A vallási élmény az, mely az érzelmi kötődés maradandóságát megteremti a közösség fiatal tagjaiban is; ennek ismétlődése motiválja őket, hogy újra és újra részesei legyenek a közösség rítusainak. A fiatalok speciális szerepet játszanak a tóra örömünnepének (Szimhát Tóra) 24 rítusában, ahol az ünneplő közösség tagjai a zsinagóga tóratekercseit magukhoz ölelve vagy magasra tartva hangosan, örömtől eltelő hangon énekelnek és táncolnak. A fiatalok erre
