Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Helyzet - A muzeográfia és a fotográfia szerepe a néprajzi múzeumokban. (Szántó Diana interjúja Jean-Claude Duclos-val)

A fotográfia központi helyet tölt be attól kezdve, hogy nyilvánvalóvá vált: a tárgyat szituációba kell helyeznünk. Vagyis valamilyen módon kapcsolatot kell teremtenünk közte és a társadalom között, amelyből a jelentését meríti. Ez is az 1970-es évekre vezethető vissza, amikortól a fényképet általánosan kezdik használni erre a célra. És ez az az időpont, amikortól kezdve mint a tárggyal egyenértékű kifejezési forma a gyűjtemény részévé válik. Ennyit a fotográfiáról mint eszközről. Legtöbbször így is használják. Előfordul azonban, hogy megjelenik mint önálló művészeti kifejezési forma. Ez történt a Sangatte-kiálítással is. Ez történt azzal a kiálítással, amelyet ennek a grenoble-i fotográfus-dinasztiának szenteltünk, amelynek a tagjai emberöltőkön keresztül örökítettek meg keresztelőket, házasságokat, gyárakat, műhelyeket, olykor valódi művészi tehetségről téve tanúbizonyságot. Az volt a célunk, hogy bemutassuk ezeknek a fényképészeknek a teljes munkásságát, tiszteletben tartva a fényképek eredeti funkcióját, de ennél továbbmenve megmutatva azt is, milyen szerepet játszottak a helyi társadalmi életben. De ez csak egy példa a sok közül. A fénykép meghatározó szerepet tölt be abban a kiállítássorozatban is, amelyet körülbelül tizenöt éve indítottunk a Musée Dauphinoisban az idegen eredetű lakosság bemutatására. A lakosságnak ez a része, bár ma teljes mértékben francia, mégsem vesztette el kötődését az anyaországhoz, legyen az Görögország, Olaszország, Örményország vagy Észak-Afrika. Az igazság az, hogy ezekre a kiállásokra készülve ritkán találtunk olyan tárgyat, amely fontos lett volna az érintett csoport számára. Az első kiállításnál, bevallom, először arra gondoltam, ez talán az iszlám kultúra hatása. De amikor az Algériából hazatelepített franciákról, a pted-no/rokról rendeztünk kiállítást, rá kellett döbbennünk, hogy ugyanarról van szó: nincsenek tárgyaik. De ez nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, milyen körülmények között hagyták el az országot. Ezért úgy döntöttünk, hogy átengedjük a fényképnek a vezető szerepet, olyannyira, hogy ezek a kiállítások szinte teljes egészében a fotókra építenek. A dokumentumértékű fotókon kívül felkértünk egy hivatásos fotóművészt is az együttműködésre. Megkértük, mutassa be, hogyan jelenik meg az észak-afrikai (marokkói, tunéziai és elsősorban algériai) identitás a városban, a boltok kirakatában, az utcákon, a köztereken. A bevándorlókról szóló kiállítás ezzel a képpel fejeződött be. Úgy érzem, itt meg kell említenünk egy olyan kiállítást, amely magában foglalja mindezeket az elemeket. Felhasználja a fotográfiát mint a közösségi emlékezet lenyomatát, de úgy is, ahogy egy hivatásos művész látásmódját rögzíti. Ez lesz a Musée Dauphinois következő kiállítása. Ráadásul egy olyan tervről van szó, amely kapcsolatot teremt a múzeum és egy magyar kutatócsoport között. Mi késztette arra, hogy részt vegyen ebben a munkacsoportban? Ez a terv- hogy néhány szóban bemutassam, egy grenoble-i és egy budapesti belvárosi kerület újkori történelmének és jelenének összevetését célozza - logikus folytatása annak a különböző kulturális-etnikai közösségek bemutatását célzó hagyománynak, amelyről az imént beszéltem. Hiszen a két érintett kerület jellegzetessége - valószínűleg a világ legtöbb városának sok kerületéhez hasonlóan -, hogy lakosságuk összetétetele rendkívül vegyes. Érdekesnek tűnt megnézni, hogy ezek a különböző csoportok, különböző kultúrák hogyan keverednek, vagy hogyan élnek egymás mellett; ez voltaképpen a kutatás alapkérdése, amire még nincs egyértelmű válasz, különösen nem általános, elvont