Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
Helyzet - A muzeográfia és a fotográfia szerepe a néprajzi múzeumokban. (Szántó Diana interjúja Jean-Claude Duclos-val)
A társadalmi múzeumok legalábbis nem ezt az utat választották. Ellenkezőleg: ezek éppen arra törekszenek, hogy az emberi totalitást a lehető legtöbb oldalról mutassák be az erre alkalmas tudományok bevonásával. Itt mintha egy sarkalatos ponthoz érkeztünk volna, ahhoz hogy mi is a múzeum szerepe a társadalmunkban. Van-e ebben különbség a művészeti múzeumok és az Ön által társadalminak nevezett múzeumok között? Úgy gondolom, ez a fajta kettős felosztás mindig is létezett. A múzeumok történetére, legalábbis Franciaországban, erősen rányomták bélyegüket a szépművészeti múzeumok, amelyek elsősorban - ez nem minden országban van így - műveket mutatnak be. Hogy ez az uralkodó pozíció milyen erős, egy nemrég kiadott minisztériumi rendelet mutatja, amely elrendeli, hogy az új múzeumi beszerzéseket egy erre kijelölt bizottságnak kell felülbírálnia. Ebben a rendeletben szó szerint az áll, hogy a műveknek fizikailag kell jelen lenniük az elbírálásnál. Ez a nyelvezet nemigen felel meg egy olyan múzeum esetében, mint a miénk, amely egyáltalán nem őriz műveket, csakis tárgyakat, képeket, fotókat, dokumentumokat. Valójában úgy is fel lehetne osztani a múzeumokat, hogy megkülönböztetjük azokat, amelyek műveket és azokat, amelyek tárgyakat gyűjtenek. Azt akarja mondani, hogy a muzeográfia nagyobb szerepet kap az utóbbiak esetében? A társadalmi múzeumok esetében az idővel és a térrel - ez utóbbi jelölhet területet, országot vagy kontinenst - való játék állandó és meghatározó elem. Elég, ha megnézzük a jelenlegi időszakos kiállítást a sangatte-i 4 menekülttáborról. Ez a fotókiállítás természetesen utal egy helyre, Sangatte városára, de ezenfelül mindarra, amit ez a hely felidéz a 21. század elején: az Európán átvonuló nemzetközi migrációs hullámra, mely az összes kontinens felől áramlik hozzánk. A kérdés az, hogy hogyan tudjuk ezt kifejezni egy olyan intézményben, amely eredetileg háromdimenziós tárgyak gyűjtésére és bemutatására jött létre, nem tévesztve szem elől azt, hogy a múzeumnak eközben képesnek kell lennie arra, hogy válaszoljon azokra a kérdésekre, amelyek a társadalmat foglalkoztatják. Sok néprajzi múzeum járt be olyan utat, amelynek a végén rá kellett ébrednie, hogy sokszor a tárgyak egyáltalán nem kifejezőek. Egy egész sor téma létezik, amelyek koherens és hatékony szöveggé való lefordítására a tárgyak tökéletesen alkalmatlanok. Más stratégiához kellett tehát folyamodni: az írott és a beszélt szöveghez, a hanghoz, a filmhez, a fotóhoz fordulni, és mindezek mellett, de egyáltalán nem utolsósorban aktívan használni a szcenográfiát, amely nem más, mint ezeknek az eszközöknek a színrevitelére irányuló technika, ugyanakkor egy diskurzus hordozója. Ugyanis egy kiállítás számunkra mindenekelőtt diskurzus, üzenetet hordozó szöveg, a szónak nem abban az értelmében, hogy valamit sugallni szeretnénk a látogatónak, hanem inkább úgy értve, hogy egyfajta könnyen érthető összefüggésben megmutatjuk neki a valóság bizonyos elemeit, amelyek segítségével maga alakíthatja ki a véleményét. Minden esetben erre törekszünk. Kicsit nagyvonalúan úgy is fogalmazhatnék, hogy a kiállítás látogatása egy ösvény bejárására hasonlít a forma és az érzékek világában. Ez az a két eszköz, amelynek segítségével megmutatunk egy, a tények mögött megbúvó valóságot, amely hozzásegíti a látogatót ahhoz, hogy kialakítsa a véleményét a világról, a történelemről.
