Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Helyzet - A muzeográfia és a fotográfia szerepe a néprajzi múzeumokban. (Szántó Diana interjúja Jean-Claude Duclos-val)

Akkor tehát a szcenográfia feladata az, hogy ezt az üzenetet didaktikusabbá, vonzóbbá, könnyebben felfoghatóvá tegye? A szcenográfia mindenesetre számunkra nélkülözhetetlen eszköz. Amikor nem áll a rendelkezésünkre elég erős jelentéssel bíró tárgy egy üzenet megfogalmazásához, akkor a szcenográfia segíthet a dokumentumok vagy - mert ez is előfordul - a művek színpadra állításával. Azért mert társadalmi múzeumként határozzuk meg magunkat, még nem kell lemondanunk a művészi alkotások bemutatásáról. Igaz, hogy erre vannak specializált múzeumok, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen át kellene engednünk nekik a terepet. Mivel a művészeti alkotás maga is egy diskurzus hordozója, miért ne használhatnánk fel? Ezt tettük például Sangatte esetében, mivel egy fotóművész műveiben találtuk meg azt az eszközt, amelynek segítségével elmondhattuk a látogatónak, amit szerettünk volna. Mi történik ebben az esetben, amikor egy társadalmi múzeum áthágja a múzeumok közötti láthatatlan választóvonalat? Van-e valójában határ a tárgy és az alkotás között, és ha igen, hol húzódik? Az, hogy ezeket a fotókat ebben a múzeumban mutatták be és nem egy művészeti múzeumban, különleges jelentéssel ruházza fel őket? Először is egy társadalmi múzeumban - a művészeti múzeumokkal ellentétben - mindenekelőtt a téma kiválasztása számít, és csak azután merül fel a kérdés, mi a legmegfelelőbb módja a bemutatásának. Ezzel egy időben persze fel kell tennünk a kérdést, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre. Hogy inkább a tárgyak vagy esetleg a művészet alkalmasabb a téma megragadására. Ennél a pontnál mégis csak kénytelenek vagyunk különbséget tenni. A művészeti alkotásoknak, úgy érzem, tisztelettel, bizonyos semlegességgel - idézőjelben, mivel valódi semlegesség nem létezik, de mégis egyfajta távolságtartó szemlélődéssel - tartozunk, amelyet a tárgyak és a dokumentumok nem követelnek meg. Például Sangatte esetében igyekeztünk tiszteletben tartani azt, ahogy a művész kívánta bemutatni a témát, az őáltala választott anyagokon, és a szcenográfiát szándékosan a háttérbe szorítva. Ez utóbbi a minimumra, jószerével csakis a megvilágításra korlátozódott. Mindazonáltal megengedtünk magunknak valamennyi szabadságot - a művész beleegyezésével - azzal, hogy egy filmet rendeltünk a kiállításhoz. Ügyeltünk azonban arra, hogy a film, amelyet folyamatosan vetítünk a teremben, lehetőség szerint maga is hozzájáruljon egy egységes hangulat megteremtéséhez. A filmen különböző hangok hallatszanak, futkározó gyerekek kiáltásai a táborban, és mindez összhangban van a fotókkal (amelyeken, ezzel ellentétben, emberi alak nem jelenik meg). Ha úgy tetszik, ez egyfajta szcenográfiai hatás. Azt akarom mondani, hogy nem keverjük a műfajokat. Ha műalkotásról van szó, azt annak megfelelően kell kezelni. A fotográfia mindig is különleges helyet foglalt el az Ön által vezetett kiállításokban. Miközben az Ellenállás Múzeumában áll a Sangatte-kiállítás, a Musée Dauphinoisban többek között egy nagyszabású fotókiállítás látható, amely egy grenoble-i fotóművészdinasztia munkáját mutatja be. Szinte nincs olyan kiállítás, amelyben a fotó ne szerepelne, akár mint dokumentum, akár mint mű.