Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
Helyzet - A muzeográfia és a fotográfia szerepe a néprajzi múzeumokban. (Szántó Diana interjúja Jean-Claude Duclos-val)
abban is, amit ma itt csinálunk. Ettől még igaz, hogy vannak területek, ahol az écomusée csúfosan megbukott. Többek között beleütközött a saját határaiba, átvitt és konkrét értelemben is, a terület zárt, behatárolt fogalmával. A nehézségek olykor valóságos eltévelyedéshez vezettek. A hatalom megpróbálta erősíteni a kötődést egy zárt területhez, bátorítani a mikronacionalista fellépést, ami igen sok kárt okozott. Azonban kár lenne egészében elítélni és mindenestől kidobni az écomusée koncepcióját. Megvagyok róla győződve, hogy sok területen az écomusée ma is helytáll. Hogy egy közeli példánál maradjak, mindaz, amiről az előbb beszéltem, igaz az Ellenállás Múzeumára nézve is. Itt megpróbáltuk elmélyíteni a II. világháború történetének tudását, de annak csakis egy kis metszetében, arra figyelve, hogy ezt a történetet itt, az Isere vidékén hogyan élte meg a lakosság, a lehető leginkább bevonva azokat, akik valójában részesei voltak ennek a történelemnek, és akik ma egyedüli élő tanúi annak, vagyis az ellenállókat. Ha úgy tetszik, a helyi fejlődéshez is hozzájárulunk, ha mással nem, azoknak az értékeknek a megmutatásával, amelyekre az ellenállás támaszkodott: az adott helyzet kritikus elemzésének a képességére, az emberi élet fontosságának mindenekfeletti tiszteletben tartására. Az interdiszciplinaritás szintén meghatározó, hiszen ebben a múzeumban a filozófus, a szociológus és a pedagógus szorosan együttműködik a történésszel. Egyrészt a muzeográfia kialakításában, másrészt mindazokban a tevékenységekben, melyek a kiállításokat kísérik: konferenciák, viták, vetítések és iskolásoknak szóló szakkörök. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy hosszú távon meg tudjuk tartani a kapcsolatot a közönséggel. Mindezt persze el lehetne mondani a Musée Dauphinois-ról is. Mindabból, amit mond, kiderül, milyen óriási szerepe van a muzeográfiának. A muzeográfiára való odafigyelés nem egyszerűen formai kérdés. A hagyományos nagy néprajzi múzeumok válságának egyik oka pontosan az, hogy nem tudtak kilépni a gyűjtemény bűvöletéből, és ez a rögzülés fokozatosan aláásta a közönséggel való kapcsolatukat, lassan el is felejtették, hogy kihez is szólnak. Ez volt az a pillanat, amikor hanyatlani kezdtek. A probléma ma is égető sok múzeum számára, mint amilyen a párizsi ATP 3 . Ez a múzeum valószínűleg átadja majd a helyét egy, az Európa és a Mediterráneum civilizációinak szentelt új múzeumnak, amely minden bizonnyal Marseille-ben lesz. A Musée de l'Homme sorsa szintén megpecsételődött azzal, hogy tervek szerint a gyűjteményeit szétosztják az új marseille-i múzeum és a Quai Branly Múzeum között, amelynek egyébként jellemző módon sohasem sikerült más nevet találni. Valaha a „primitív művészetek" (arts premiers) múzeumának hívták, de ezzel kapcsolatban is olyan nagy volt a felzúdulás, hogy végül mindenki beéri a hely nevével. Mindez elég jól mutatja, mennyire képtelen a társadalmunk mit kezdeni ezekkel a nagy néprajzi múzeumokkal. Ezzel együtt a Quai Branly által választott megközelítés önmagában érdekes. Miért ne közelíthetnénk meg az idegen kultúrákat a művészi alkotásaikon keresztül, ha egyszer a társadalom, amelyben élünk, ezt az utat választja? Nem egy mélyebb, a létformák kiürülését jelző társadalmi válság jele ez, amely arról tanúskodik, hogy az egyetlen forma, amelyben a kultúra még tiszteletet parancsol, a művészi kifejezés marad, vagy akár annak legkisebb gyanúja? Ezt tapasztaljuk az úgynevezett művészkollektívák lakásfoglaló mozgalma körüli vitákban is.
