Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Emlékmű. Sántha István, szerk.: Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei Nagy Zoltán

ját csak Kálmán Béla fejezte be. De ugyanígy osztják anyagát is generációk egymásba érő láncolata dolgozta fel. Sőt a szóban forgó műben Diószegi is több alkalommal Baráthosi Balogh Benedek szövegeit igyekszik megfejteni. Maga a kezünkben levő könyv is hasonló vállalkozás: egy újabb generáció felvállalta Diószegi hagyatékának- legalábbis egy részének- a gondozását. Mi ennek az alapvető oka? Senki sem tudja befejezni saját gyűjtésének feldolgozását. Még Diószegi sem, akit szintén nem került el a „finnugrászsors", bár megpróbált mindent megtenni ellene. Ahogy ő maga mondja: „...mi a fenének ez a rohanás? Válaszom hülyeségnek hat, de igaz: Reguly, Pápai Károly, Jankó János Szibériából hazatérve 2-3 évet élt. És én is megjártam Szibériát!" (I 39. p.) Éppen e sorsszerűség miatt külön örvendetes, hogy a hagyatékot közzétevők saját gyűjtéseikről is beszámolnak, hiszen felelősségük nem merül ki az előttük járók anyagainak publikálásában. Kötelességük abban is példáját követni, hogy új, saját anyagot teremtenek, és azt megpróbálják feldolgozni, publikálni. Diószegi szavaival: „A gyűjtés utáni íróasztali munka nélkül az expedíció befejezetlen, sőt: szinte olyan, mintha a terepgyűjtés meg sem történt volna. Jankó, Pápay gyűjtése - a tárgyakat és fényképeket kivéve - olyan, mintha nem is lenne. De a rendszerezett, feldolgozott anyag is akkor válik igazán »létezővé«, ha belekerül a tudomány vérkeringésébe, vagyis publikálódik." Az újabb és újabb generációk felelőssége tehát az, hogy saját anyagukat is feldolgozva próbálják tényleges értelmezését adni elődjeik témáinak, úgy hogy helyenként gyökeresen más módszereket választanak. Érvényes ez Diószegi Vilmos hagyatékára is, ugyanis mint fentebb olvasható, szimbolikus alakja volt egy sajátos metodikának, sajátos terepmunka-technikának (és kényszernek), mely nem tudta eldönteni, hogy a múzeumok anyagának másolása vagy a saját terep-e a fontosabb (155-156. p.). Saját munkájával és befejezetlenségével is csaknem olyan mozdulatlan anyagot teremtett, mint amilyenek az általa a múzeumokban megismert és összegyűjtött, gyakran kontextus nélküli tárgyak, fotók, sámánénekek. Ezen azzal lehet túllépni, ha tudományosan és részleteiben értékeljük Diószegi munkásságát, és a dokumentációban, leírásokban a korábbinál nagyobb szerepet kap a kulturális kontextus, illetve ha az egyes népek megismerésében nem rövid expedíciókat, hanem hosszú idejű, állomásozó terepmunkákat végzünk. Ez az, ami mélyebben értelmezhetővé teszi Diószegi munkásságát is, és ez az, amit - mint lehetőséget - felcsillantanak írásaikban a szerzők. A mű részletes bemutatása, értékelése után újra feltehető a kérdés, hogy mi is lehet e kötet rendeltetése. Erre most azt kell mondanunk, amellett hogy Diószegi Vilmos emlékének állított monumentális emlékművet tarthatunk kezünkben, a kötet remélhetőleg elengedhetetlen kézikönyvévé is válik majd - részben a hozzá csatlakozó jegyzéknek köszönhetően - a Szibéria-kutatásnak. Azt pedig csak reméljük, hogy a könyvben egyszer óvatosan megemlített (412. p.) második kötet is (Diószegi Vilmos 1960-as és 1964-es expedíciójának anyagával) meg fog jelenni.