Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Örökségünk: a vidék és néhány újraértelmezési kísérlet. Michel Rautenberg- André Micoud- Laurence Bérard - Philippe Marchenay, ed.: Campagnes de tous nos désirs. Patrimoines et nouveaux usages sociaux Körösi Katalin

szerkesztők külön alfejezetben közlik, hiszen annak ellenére, hogy rendkívül sokféle termék érdemelheti ki ezt a státust, bizonyos tulajdonságaik, illetve az előállításukat és forgalmazásukat övező társadalmi gyakorlat, normarendszer stb. számos közös vonást mutat. Először is elmondható, hogy mivel maguk a termékek - a dolog természeténél fogva - önmagukban mulandók, a kulturális örökség megőrzése mindenekelőtt azok folyamatos újratermelését, tehát az előállításukhoz szükséges tudásanyag és technikai háttér megőrzését, fejlesztését jelenti. A termelési hagyományok megőrzését ugyanakkor egyre inkább össze kell egyeztetni a szigorú élelmiszer-egészségügyi normákkal, ami gyakran konfliktusokhoz vezet. Bizonyos termékek előállítása túlterjedt az eredeti termelési körzeten, ám egyre inkább megfigyelhető, hogy a közösségek jogilag is levédetik az eredeti termelési helyet, mintegy márkavédjegyként alkalmazva azt a piacon. Champagne, ez a hajdan leginkább „porosnak" minősített franciaországi bortermő terület a pezsgőnek köszönheti karrierjét. A felvirágzás a 18. században kezdődött, amikor a régió nevét viselő „habzóbor" a francia arisztokrácia kedvelt itala s ezzel a luxus, a fényűzés par excellence megtestesítője lett, s néhány arisztokrata és kereskedőcsalád jóvoltából megalapozta világhírnevét. Aline Brochot írásából kiderül, hogy ez a hírnév, illetve a pezsgő ilyen mértékű - természetesen törvényekkel is körülbástyázott - identifikációja a termőterülettel Champagne gazdasági fejlődésének motorja, amelynek védelme érdekében a különféle érdekcsoportok-termelők, felvásárlók, borházak-végül mindig képesek a konszenzusra. A francia gasztronómia egy másik luxuscikke, a libamáj története viszont - mint azt Dominique Coquart és Jean Pilleboue cikkéből megtudhatjuk - merőben más pályára lépett. Franciaországban egészen a közelmúltig három jelentős libamájtermelő körzet létezett: Landes, Périgord és Elzász. Meg kell említeni ezenkívül a Pireneusok lábánál található Gers települést, amelyet a szerzők közelebbről vizsgáltak, és amelynek kisüzemei szintén egyre növekvő mértékben voltak jelen a regionális, majd az országos piacon. Az 1980-as évektől kezdve - részint a nagy cégek sikeres marketingjének, részint az általános életszínvonal-emelkedésnek és a gasztronómiai trendek változásának köszönhetően - a hízottliba- és kacsamáj, valamint az abból készült termékek fogyasztása jelentősen emelkedett, így az ország más vidékein is sorra nyíltak a hizlalásra szakosodott üzemek. (Vendée például a legnagyobb termelőkörzetté lépett elő.) Ezzel párhuzamosan szimbolikus szinten a libamáj egyre inkább mint „a" francia konyha emblematikus, par excellence delikatesze jelent meg, s a marketingben a származási hely, a kézművesjelleg hangsúlyozása háttérbe szorult, hátrányos helyzetbe hozva ezzel a kisüzemeket. A fejezet utolsó tanulmánya -Jean-Atoine Prost, Christine de Sainte Marie és Claire Delfosse tollából-egy juh-vagy kecskesajttal készült édes korzikai sütemény, abrocciu karrierjét mutatja be. Ennek az egykor tipikusan pásztor-, illetve szegényeledelnek a státusa jelentősen átalakult, s mára a korzikaiak büszkesége, hiszen a sziget gasztronómiájának egyik fő specialitása. A kötet utolsó része a vidék és a város újfajta kapcsolódási pontjaira hoz érdekes példákat. Jean-Claude Garnier és François Labouesse vizsgálatának tárgyai a Dél-Franciaországban az 1980-1990-es években megjelent és divattá váló, a transzhumansz pásztorkodással kapcsolatos ünnepek, amelyeknek a helyi pásztorközösségekben szinte semmilyen előzményük nem volt. Ezen rendezvények a helyi gazdák és a különféle regionális turisztikai hivatalok együttműködéseként jöttek létre, és a tapasztalatok szerint