Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
Tabló - Örökségünk: a vidék és néhány újraértelmezési kísérlet. Michel Rautenberg- André Micoud- Laurence Bérard - Philippe Marchenay, ed.: Campagnes de tous nos désirs. Patrimoines et nouveaux usages sociaux Körösi Katalin
bá: egy-egy ilyen terület kijelölése milyen elvek mentén történik, s lehatárolása miként illeszkedik a már meglévő földrajzi, társadalmi és kulturális határokhoz. Ludovic Lepretre tanulmánya Francia Guyana nemzeti parkja megszületésének történetét idézi fel, megvilágítva ezzel a környezetvédelmi hatóságok és az őslakos vajana indiánok közötti konfliktus forrásait. A kezdeményezés közel hárommillió hektár trópusi őserdő védelem alá vonását jelentette - természetesen az emberiség közös kincse, e felbecsülhetetlenül értékes biodiverzitás megóvása jegyében. A hatóságok azonban az indiánok részéről nem várt tiltakozásba ütköztek, még azok után is, hogy a bizonyos zónákban engedélyezték számukra a gazdaságukat kiegészítő gyűjtögető és vadászati tevékenységet. A szerző rámutat, hogy a két fél közötti konfliktusok nem elsősorban a gazdasági érdekekből, hanem abból fakadtak, hogy a nemzeti park tervezett zónákra történő osztása - a natura és a kultúra egyfajta szétválasztása - nem fért össze a vajának animizmustól átitatott természetfelfogásával. Cros Zsuzsa, a Szent István Egyetem tanára és Yves Lüginbühl vizsgálatának helyszíne Tokaj-Hegyalja. A szerzőpáros áttekintést nyújt a borvidék történelméről, a kollektivizálás hatásairól és a Tokaji Borkombinát monopolhelyzetének következményeiről, majd a kártyák újraleosztásáról a rendszerváltást követően. A régió kulturális örökségkéntvaló mind gyakoribb emlegetése, hivatalos felterjesztése, majd felvétele az UNESCO világörökség-listájára kétségkívül rengeteg pozitív változást hozott az ott élő emberek életében - a lokális identitás erősödése, a hagyományok felújítása stb. -, ám úgy látják, hogy a gazdasági előnyök s ezáltal a szimbolikus tőke egy része is egy viszonylag szűk, a volt nagyüzem tehetséges borászaiból és nyugat-európai befektetőkből álló elit kezében összpontosul. A kistermelők, a turisztikai központokon kívül eső hegyközségek ezzel szemben sokkal kevésbé szervezettek, s bár külsőségekben igyekeznek a „nagyokat" követni - szüreti bálok, borkóstolók, borversenyek stb. szervezése -, gazdasági szerepvállalásukat a passzivitás jellemzi, és gyakran csak „nézőnek érzik magukat". Anna-Marie Martin, Jean-Claude Mermet és Nadine Ribet az előbbiekkel ellentétben egy alulról építkező kezdeményezést, a dél-franciaországi falucska, Mézenc sikertörténetét mutatja be. Itt a szarvasmarha-tenyésztők egy csoportja még a 19. század folyamán egy zootechnikai újítással a tejhasznú tehenészetről átállt az állatok hizlalására, a kedvező helyi adottságoknak köszönhetően ugyanis a hizlalt marha húsa rendkívül ízletes. A gazdák ezen csoportja elsőként a falu társadalmában vívott ki elismerést magának, később egyre szélesebb körben. Ezzel párhuzamosan szimbolikus szinten is jelentős változásoknak lehetünk tanúi: a „mézenc-i hízott marha" áruvédjegy egyre ismertebb lett, amit a tenyésztők le is védettek, a tenyésztés rendjét pedig egyesületi keretek között szabályozták. S miután a környező településeken is egyre többen vágtak bele a szarvasmarha-hizlalásba, Mézenc nemcsak a termék „hívószava", hanem a kistáj elnevezése is lett. A nemzeti parkok már említett irányító szerepét illusztrálja Cécile Tardy esettanulmánya, amelynek középpontjában a livradois-forez-i park tevékenysége áll. Ezen intézmények a kulturális és természeti örökséggé nyilvánítás égisze alatt voltaképpen az adott táj szimbolikus újraértelmezését és újrafelosztását végzik, mégpedig-ideális esetbena helyi társadalommal folytatott diskurzus nyomán. A kulturális örökségbe nemcsak az egyes vidékek, hanem a „föld adományai", azaz bizonyos élelmiszer-ipari termékek is beletartoznak. Az ezekkel foglalkozó írásokat a
