Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
SZABÓ MÁTYÁS: Állampolgárság és identitás
nem, hogy a saját hazámba mehessek?") Számukra kezdetben elképzelhetetlen volt a svéd állampolgárság felvétele, és csak akkor következett be nézetükben változás, amikor a hidegháború során úgy látszott, hogy az ő életükben már nem történik változás ez ügyben. Még ha a menekültigazolvány vagy úti okmány korlátozta is a mozgásukat, ez nem befolyásolta ezt a csoportot, és az esetleges hátrányok sem, amelyek a hontalanságból következtek. Ami mégis változtatott ezen elvhű hazafiak álláspontján, az a szükséglet volt, „hogy mindenkinek kell valahova tartoznia". „Nem mi magunk, hanem az idő oldotta meg számunkra az állampolgárság problémáját." Amikor hosszú gondolkodás után hasonló vélekedésüekkel (svédekkel nem beszéltek erről a kérdésről) végül az állampolgárság váltása mellett döntöttek, nem jelentett ez esetükben szorosabb kötődést Svédországhoz, és azt sem, hogy megváltozott volna a hazájuk iránti viszonyuk. Ez a csoport nagyon sokáig hazafi maradt, és nem szívesen beszélt az új állampolgárságáról, ami legbelül zavarta őket (I. számú interjúalany). Egy másik kis létszámú csoport a kalandorokból állt, akik elhagyták hazájukat, amint lehetséges volt. Nagyrészt fiatal emberek voltak, sokan 18. életévüket sem töltötték még be. Ők nagy hajlandóságot mutattak az integráció iránt, vagy ellenkezőleg, képtelenek voltak megtalálni helyüket az új környezetükben. Mindig valami újat akartak kipróbálni. Számukra a svéd állampolgárság csak gyakorlati előnyökkel járt. Sokan közülük visszatértek Magyarországra, de kétszázan közülük olyanok voltak, akik alkalmazkodási nehézségekkel küzdöttek, vagy bűntett elkövetése miatt büntetőintézetbe kerültek. Ennek következtében változott meg a kezdetekben pozitív megítélés, amelyben a magyar menekültek részesültek Svédországban (Svensson 1992:1 78 skk.). A magyar menekültek többsége azonban a gazdasági menekült kategóriába tartozik. Jogosultak voltak a politikai menedékjogra, mivel illegálisan hagyták el az országot, de az első években szentségtörésnek számított megkülönböztetni őket a többi magyartól. Még ha ezek az emberek alapvetően rendszerellenesek is voltak, nem vettek aktívan részt az I 956-os zavargásokban, és amikor esélyük volt Ausztriába menekülni, kihasználták a lehetőséget, és megszöktek. Közöttük találhatunk egyedülállókat és gyermekes családokat is. Sokan azért hagyták el Magyarországot, mert reménytelennek ítélték meg a gyermekük jövőjét a diktatúrában. Általános vélemény volt, hogy „Magyarországon csak háborúra lehet számítani, és az ország mindig elvesztette háborúit. Nehéz volt elhagyni Magyarországot, de nem tudtuk elképzelni, hogy három gyerekünket egy szoba-konyhában neveljük fel". Céltudatosak voltak, és tudták, hogy az anyagi siker feltétele a társadalomba való súrlódásmentes beilleszkedés. Záloga a jó nyelvtudás és a svéd állampolgárság volt, amelynek megszerzését hatalmas előrelépésként élték meg, és amelyre büszkék voltak. Ebben a kategóriában sok egyetemi hallgató is található, akiknek így lehetőségük nyílt folytatni tanulmányaikat (I. számú interjúalany). A fenti csoportok között nem lehet éles határokat húzni, mint ahogy azt az őket követő menekült bevándorlók esetében sem lehet megtenni. Nagy különbség mutatkozott (és mutatkozik még mindig) azonban ezek között a később és a forradalom után érkezettek között. A különbség főként a fogadtatásban és a korlátozott karrierlehetőségekben mutatkozó különbségekből következik.
