Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

LAJTAI LÁSZLÓ: A minangkabau gyógyító orvosantropológiai zemszögből

fok. Mivel e terület az ősi minangkabau kultúra központja, a települések régóta lakottak. A népsűrűség viszonylag nagy, a városok, falvak, különálló épületek közötti határ nem éles, a terület folyamatosan lakott. A földek intenzív mezőgazdasági művelés alatt állnak, az úthálózat szumátrai léptékkel mérve jól kiépített. Koto Baru a központi Bukittingi várostól körülbelül 10 kilométerre helyezkedik el a főút mentén. Egy bekötőúton körülbelül tíz percet kell menni a helyi tömegközlekedést képviselő, beülős minibusszal. Egy újabb kereszteződéstől, de még mindig egy aszfaltúton 10-15 percnyi gyalogút után, a következő dombhajlat tetején lévő, nagyjából húsz épületből álló településrész közepén található a dukun „rendelője". Az utcán a délutáni órákban közepesen sok ember látható, egy-egy motorkerékpár és néha egy-egy terepjáró halad el. A két domb közötti völgyben a jellegzetes elárasztásos módszerrel művelt rizsparcellák vannak. A településrész egy nagy, kialudt vulkán lábánál helyezkedik el, észak felé 15 kilométerre egy másik, jelenleg is igen aktív vulkán látható, mindkét hegy megközelítőleg 2200 méter magas. A dukun rendelője egy ház oldalából a kerten belül különállóan nyíló szoba. A ház a család lakóhelye, az udvar másik oldalán az utca felé egy másik, kisebb épület van. Ez a dukun anyósának gyógyszertára, vagyis az a hely, ahol a dukun által elrendelt gyógykészítményeket meg lehet venni. A ház előtt, az udvaron a fal mellett, a helyiség bejárata előtt és bent a helyiségben folyamatosan emberek vannak. Egy részük kliens, egy részük kísérő, egy részük a dukun családtagja vagy segítője, és vannak alkalmi érdeklődők is. Összesen megközelítőleg húsz, cserélődő ember. A kertkapu és a helyiség bejárata nyitva áll, bárki ki-be közlekedhet rajta. A helyiség az emberek számához képest viszonylag kicsi, körülbelül 15 négyzetméteres, benne egyszerre 10-12 ember tartózkodott. Egy ajtó és egy ablak tartozott hozzá, viszonylag világos volt, de berendezési tárgy vagy dísz egyáltalán nem volt benne. Az ajtóval átellenes sarokban, a szoba közepe felé fordulva ült törökülésben a dukun. Helyi (egész Ázsiára általában jellemző) szokás szerint mindenki így ült. Meglepetésemre egy-egy kliens, amikor a dukun elé került, kinyújtotta felé a lábát, ami Ázsiában általában a tiszteletlenség jelének számít, még akkor is, ha néha az elgémberedés miatt elnézik. Az emberek körben a fal előtt ültek, akinek ott nem jutott hely, kicsit előrébb a szoba közepe felé. Akit a dukun éppen „kezelt", az odaült elé, közöttük szem- és beszédkontaktus jött létre. Egy-egy klienssel való foglalkozás 10-25 percig tartott, általában érkezési sorrend szerint történt, de senki sem sietett, és a beosztás elég rugalmas volt. Amikor jött valaki, előbb kint ült le, majd ha megürült egy hely, beült. Közben végignézte az előző kezeléseket, és bekapcsolódhatott a beszélgetésbe, majd a kezelés végén általában nem ment el rögtön, hanem kicsit hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a következő kliensnek, esetleg megnézte a következő kezeléseket is, majd kiment a „patikába", és eltávozott. A közeledés és távolodás tehát fokozatos volt. Egyegy kliens körülbelül egy-másfél órát töltött a dukunnál, de akár ott lehetett egész nap is, és ha valaki nagyon sietett volna, fél-háromnegyed óra alatt talán végezhetett volna. A dukuntól balra ülő két-három hölgy közül az egyik jegyzetelt, amikor a kezelés közben vagy inkább a vége felé a dukun megmondta, milyen készítményre lesz a kliensnek szüksége. Ezt a papírt a kliens kivitte magával. A fizetés a patikában történt, a kezelés nem került pénzbe, a készítmények ára átlagosan ötezer rúpia volt. (2002-ben egy forint körülbelül harminckét rúpia volt. Egy egyszerű étkezés háromezer rúpia, egy nyugati standardoknak megfelelő étkezés húszezer rúpia, egy átlagos helyi közlekedés minibusszal ezer rúpia. Bár a nagy vagyoni különbségek és a részben naturális árufor-