Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás

tet elmondjam, abból az alkalomból, hogy jelen vannak és én, mint kommunista színésznő igen szeretem a kínai elvtársakat. Azt kell hinnem, hogy a fordítás esetleg nem adja vissza a történet kedves humorát, vagy a kínai et-ak esetleg nem értik a speciális magyar humort. Ami persze nem mentheti a hibámat abban az esetben, ha megbántottam volna őket, mert eme körülményeket előre kellett volna mérlegelni, de annyira örültem neki, hogy ezt elfelejtettem. Amikor megtudtam, hogy bántva érzik magukat, azonnal felajánlottam, hogy személyesen adok magyarázatot, amit azonban nem igényeltek. Minthogy tisztában vagyok a magyar kínai barátság jelentőségével a szocializmus és béke építésében, rendkívül bántott a dolog, hogy szeretetem kifejezését félreértették, azért azonnal felkerestem munkahelyem párttitkárát, ahol előadtam az ügyet. A párttitkár elvtársnő álláspontja az volt, hogy politikai hibákat nem követtem el, és nem tulajdonított az esetnek nagy jelentőséget, csupán abból a szempontból, hogy a történetet félreértve ellenkező hatást érhettem el, mint ami értelméből következik. Mivel nagyon bánt a dolog, felettes szerveim kívánságára minden megjelölt módon kész vagyok az esetleges hibát kijavítani annál is inkább, mert hisz eredeti célom is az volt, hogy a kínai et-ak előtt bebizonyítsam, hogy népszerűségük következtében milyen aranyos történetek születtek. Eddigi magatartásom és munkám azt bizonyítják, hogy itt valóban csak sajnálatos félreértésekről lehet szó. Murányi Lili, Ó utca 9. II. 2. Bp. 1952, dec. 30."

I4 A színésznő különböző magyarázatokkal próbálkozik (a fordítás nem adta vissza a történet kedves humorát, a kínai elvtársak nem értik a speciális magyar humort), de a kínaiak szándékával ellentétes reagálását nem érti, mivel nem képes érzékelni az anekdota kínaiak számára esetlegesen sértő jellegét. Levelének tónusából érezhető, nincs igazán megijedve, hisz viccében a kor nagy tabuját, a politikát nem érintette, tehát - ahogy párttitkára is megnyugtatta - politikai hibát nem vétett. Az egyes népek, nyelvek sajátosságain való kaján, időnként önironikus humorizálás pedig olyannyira része volt a háború előtti pesti kabaréhumornak (például „zsidóvicc"), hogy e magyar „kabaréiparosi" és -befogadói horizontból teljesen helyénvalónak tűnő eljárás új kulturális kapcsolati mezőben való esetleges elfogadhatatlansága fel sem merül számára. Molnár Gál Péter (2001) 7\ pesti mulatók című kötetében az efféle intézmények történetét a 19. század második felétől, a kezdetektől végigkövetve kimutatja, hogy a formálódó pesti polgárság tömegkultúra-igényeit, szórakozását szolgáló zengerájok, kávéházak, orfeumok első mulattatói, például Littmann Pepi, Neumann Számi még németül vagy jiddisül daloltak, az operett-, kabaré-, paródiajelenetek pedig gyakran merítették (ön)ironikus humorukat a hirtelen fejlődő Pest egyes etnikai csoportjainak (zsidó, német) tulajdonított komikus viselkedésformákból. Ilyen Bécsből induló, de Pesten is többéves sikersorozatot elérő szám volt a később 7\ megzavart alsósparti Budakeszin címmel játszott Katábriászparti, vagy a Szőke Szakáll-féle Vonósnégyes, mindkettő az emancipáció, a befogadás - a pesti kispolgár néző számára is ismerős - nehézségeire alapozta vaskos humorát. Korábban utaltunk rá, a humoripar nemcsak Pesten, hanem a bevándorlók lakta New Yorkban is épített a standardizált (külső és mentális) tulajdonságokkal felruházott emigránscsoportok sajátságos reagálásaira mint humorforrásra. 1952-ben azonban a Pestre látogató kínai elvtársak nem voltak vevők a nyelvük (a magyarok által komikusan magasnak érzett) hangfekvését témául választó kedves törté-