Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
A. GERGELY ANDRÁS: A rai azonosság- és régióképző szerepe
jelvételi struktúráját konstanssá változtató jelenség" (Barthes 1999:223-224). Egy lyoni lakótelepen, ahol zömében maghrebiek élnek, a lakótelepi házak minden harmadik ablakában tányérantenna virít, a „hazai" tévéadók felé fordítva. A helyi közösség ismerője azonban tudja: akik még nézik-hallgatják az otthoni adást, azok nem a visszavágyók, a nyelvet gyakorlók, a híreket izgatottan lesők, hanem épp olyanok, akik igen intenzíven franciává próbálnak átvedleni, de végképp kiszakadni egykori énjükből nem mernek, nem tudnak, s ennyi kapcsolatot még megenged(het)nek maguknak, mint ahogyan azt az emigránsok második nemzedékhulláma világszerte szokta. S az asszimilálódok második-harmadik generációja, a fiatalok tömegei lesznek épp azok, akik számára a rai az újra felismert hovatartozás élményét kínálja. Nem a régi, lealázott gyarmati Afrikát, a francia felségterületet, a „kulturális békehadtestek" által terjesztett és kötelezővé tett („nemzeti") nyelv kényszerét, hanem a hangok, ritmusok, illatok és ízek birodalmát, amelynek fontosságát a reménytelen jövőkép, a perspektívátlan szociális helyzet is kiemeli. Az identitását kulturális mintákban visszakereső és visszanyerő migránstömeg számára a rai az újratanult nyelv, a jelentést nyert érzelem, a vágy és valóság egybemosott létminősége. Egyszerűsítés talán, de a rai közönsége alighanem a kinnrekedtek tömegéből kerül ki, akik számára a globalizációs csábítás identitásemésztő kísértés inkább, mint a teljes élet ígérete. S a marginalizáltak immár nemcsak a szegények, az érzelmi margón éppannyian tolonganak. A zenei „mező" autonomizációja, a romantikussá fokozott csoportidentitás, illetve a zene mint egy kulturális üzemszervezet terméke aligha más funkciójú olykor (Adorno klasszikus zeneszociológiai vagy zenefilozófiai meglátása alapján), mint a társadalmi valósággal a társadalom lényegi és funkcionális összefüggéseiben is egybehangolt kérdésfeltevés, amely a társadalmi tudat igaz vagy hamis alternatívái közti eligazodás eszköze. Ez az eligazodás végső soron az egyén (és a csoport) létének, korszakos beágyazódottságának és politikai „konzisztenciájának" kérdése. „A kulcsszó, amelyet főként az Öböl-háború után használtak az arab elittel kapcsolatban - a megaláztatás. Megalázó a Nyugat túlereje és kétkulacsos politikája Kuvaittal és Palesztinával szemben, megalázó a gyarmati múlt és a függetlenné válás utáni kormányok korrupt despotizmusa, megalázóak a testvérháborúk és belső rivalizálások, amelyek egyenes ellentétei az Umma, a nagy muzulmán közösség eszméjének, megalázó a Nyugat nyomasztó katonai, gazdasági, technikai, politikai és kulturális fölénye." (Goytisolo 1996:24.) Az iszM Iámtól való félelem most megüli immár nemcsak Európát, Amerikát még inkább, de nem ÍN pusztán fenyegetésként nehezedik rájuk, hanem a beilleszkedőket is nyomasztja. A ^ migrans elitek egyik igen hangos szólama ezért is fogalmaz a divatos műfaj, az ártatlan pj dal ellen is, s nem csupán Németországban, Frankföldön vagy Ibériában, hanem a jgïn szociokulturális integráció másik („magasabb") körébe átkerült, kultúrát váltó tömegek J?g körében is. „Ugyanez az alapállás - a saját (arab-muzulmán örökség) lebecsülése és az idegen (nyugati kultúra és értékek) olykor szolgai utánzása - jellemzi az európaiasodott elitek szellemi életét és szokásait, megaláztatásuk és külsőleg antikolonialista retorikájuk fonákjaként." (Goytisolo 1996:25.) A revitalizált etnokultúra éppoly kihívó, elutasítandó számukra, mint az eredetiség, amely kulturális piaci árucikk lett és turisztikai forrás. Csökönyös modernizáció és lendületbejött tradicionalizmus találkozásából adódik tehát a helyzet, amelyet a rai népszerűvé válása töltött meg új tartalommal, s ennek 250 révén is szembekerült egyszerre két érdekkörrel: a származási országbeli fundamentu-