Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

A. GERGELY ANDRÁS: A rai azonosság- és régióképző szerepe

kásrendjéhez. Könnyű belátni, hogy egy zordan hagyománytartó társadalomban, ahol a nők fátyolviselése a 20. század végén még politikai szabadságmozgalom tárgya, milyen hatása lehetett ennek a kairói, oráni vagy tuniszi kocsmák olcsó dízőzei által megtestesített önfelszabadító programnak, nemi-kulturális és fogyasztói-piaci szabadságmozgalomnak. A nonkonform stilaritás pedig nemcsak a zenét, a zenészeket, hanem magát a rai keverékműfaját is jellemezte a 20. század második harmadában, s ugyanez a keverék kultúra ülepedett le Oranban, Algéria és Marokkó, Tunézia és Líbia jelentősebb városainak központjában az 1930-as évektől kezdve. A rai persze nem csupán bárénekesnők és pásztordobokat püfölő dívák műfaja, hanem olyasfajta zenei műforma-forradalom eszköze, amely a klasszikus zenei „vadak" - Sztravinszkij, Hindemith, Prokofjev- révén az 1910-es és 1930-as években meghódította Európa nyugati felét, majd Bartók, Berg, Boulez, Stockhausen, Lutoslawski által ki is teljesedett. A formabontók egyike az orani zenészcsaiádból származó Maurice el-Médioni volt, aki az orani zsidónegyed (a Derb) bárjaiban muzsikálva, értelmiségi találkahelyen szokott hozzá a gyarmati adminisztráció, a kishivatalnokság, a tengerészek és más kóbor népek szórakoztatásához. Hallgatóságának kulturális és etnikai sokszínűsége saját kompozícióin is megjelenik: az andalúz népzene, az amerikai boogie-woogie, a rumba és a kubai ritmusok ötvöződnek Médioni számaiban a kozmopolita dzsesszhatásokkal és az arab hangszervilággal. Médioni az első hivatalos raicsoport megalakítója: 1942-ben felhagy az alkohol-, óra- és töltőtoll-kereskedéssel (eredetileg szabó volt), operaházi zongoristának áll egy évtizedre, majd kubai, arab, zsidó és andalúz dallamok előadójaként másfél évtizedig turnézik a világban, utóbb pedig „visszaviszi" az andalúz és provanszál vidékre a rai megváltozott hangzásvilágát. S nem ő az egyetlen, nem is a leghíresebb, csupán egyike a rai népszerűsítőinek. Igényt keltett, műfajt formált, s a sokközpontú rai egyik pianista klasszikusa maradt spanyolországi visszavonulásáig. A nagyvárosi, sőt nagyvilági zenei élet - akárhogyan próbálnánk is szépítgetni a rai „eredetiségét", autentikus mivoltát illetően - átmossa a maghrebi városi kultúrát és létmódot. Talán nem bárdolatlanság vagy „lekezelés" azt kijelenteni, hogy épp ez benne az egyik sajátságos, irigylendő vonás, s aki számára ez nem érték, annak a mozlim rózsakultúra, a vágyódás világképe, a spaletták apácarácsai mögé szorult női lét érzelemittas kifejeződése sem jelenthet többet hamis, piacképes „arab világ"-élménynél. Meglátásom szerint a rai reprezentálja a test, a hang, a tájegységre jellemző attitűd, a megszólalás komplexitását, olykor jócskán kiegészülve artisztikus vonásokkal is, amelyek nem pusztán „piaciak", hanem a térség kultúrájának teljességéhez is hozzátartoznak. E „megértő antropológiai" állásponttal nem vagyok egyedül: az „arab-andalúz" dalkultúra kutatói szerint immár évtizedes vita övezi az identitás kérdéskörébe vont etnikai, kisebbségi és kulturális integrációk ellentmondásosságát ezen a tájon, s számukra az arab zene nem önálló problematika, hanem a lokalitás, a helyszínek tónusától is függő, a szociokulturális környezetbe mélyen beágyazódó jelenségegyüttes (Marouf szerk. I 995:

1 1-21). A hang, a modor, az értékrend kettős természete, „kétneműsége" vagy kétértelműsége talán épp az arab-mór kultúra egyik lényegi vonása. „Az oráni társadalmi valóságnak ez a jellemző vonása a muzulmán eredetű lakosságot érintő akkulturációs folyamatot bámulatos helyi öntudattá formálta át, amely kedvező talajul szolgált ahhoz, hogy viruló és termékeny zenei és költői formák sarjadjanak belőle. A rai nemcsak a források szabad és dogmáktól mentes keverékét jelenti, hanem ugyanakkor pontos kifejezője a régi életmód