Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton

lett volna. Péterfalván pedig nagyon sok ilyen család volt: a Mándy család, a Qyörgy Endre famíliája az 1900-as években, és ez nagyon sokat számított. A bökényiek azok szolgák voltak..." A korábbi időkben a két különböző felekezetű közösség egymás mellett élését íratlan szabályok szabályozták. I 943-ban még a következőket jegyezték fel: „Nagyon jellemző az elkülönülésükre az a régi szokás - ma már nincs gyakorlatban, de az öregek mindkét részről emlegették -, hogy külön református és külön görög katolikus bált rendeztek. Református bálba görög katolikus lány nem mehetett el és fordítva. A görög katolikusok bálját szolgabálnak hívták. Ugyancsak szokásban volt régen a nemes ifjaknak a sarkantyú és darutoll viselés. Mivel egy darutoll 50 Ft-ba is belekerült, csak az igazán jómódúak engedhették meg maguknak. Ha ezt egy görög katolikus ifjú fel merte volna venni, leverték volna róla." (Kisnemesi 2000:34 ) A hagyományos paraszttársadalmak életének szabályozásában, kialakításában legjelentősebb szerepe mindig az adott egyháznak volt. így azonos közösségen belül a vallási különbözőség nemcsak hitbeli másságot jelentett, hanem ezer szállal szőtte át a mindennapokat is. Szinte a közelmúltig az egyház szabta meg a társadalom ünnep- és munkarendjét. Az ünnepek megtartása az egyházi előírásokon túl közösségi elvárássá is rögzült: a közösség megvetéssel, megszólással ítélte el azt, aki nem tartotta meg és munkával gyalázta az ünnepnapokat. A parasztemberek többsége megtalálta életében a munka és a hit egyensúlyát. A görög katolikus egyházban lényegesen több a liturgikus ünnep, mint a reformátusban. Ez a különbözőség egy vegyes felekezetű, hagyományőrző közösség mindennapjaiban elég látványosan tetten érhető. A görög katolikusok a szovjet időben is nemcsak a vasárnapokat, hanem a hétköznapra eső egyházi ünnepeket is szigorúan megtartották, ami az ünnepi liturgia részvételén túl - ahol azért nem mindig vettek részt nagy számban - a mindenféle munka szüneteltetésében nyilvánult meg. Ez nemcsak az otthoni, hanem a korábbi évtizedekben a helyi kolhozban végzett munkálatok szüneteltetésére is vonatkozott az adott közösség részéről. (Az állami munkahelyek természetesen kivételt jelentettek.) A reformátusok ezt a magatartást azonban lustaságnak minősítették: „Én nem értek a bökényi nép vallási dolgaihoz, de az biztos, ha végig megyünk az úton, hát nincs annyira padot nyüvő nép itt a környéken mint a katolikusok..., s a reformátusok, mivel nagyon dolgos népek, lenézték mindig is, és a mai napig is így van. [...] Péterfalván nem ülnek ki dologidőbe a padra, esetleg vasárnap délután, de végig jövünk Újlak felől a két falun [Tiszabökényen és Farkasfalván], minden harmadik padon ülnek és minden ünnepet megtartanak, bármilyen csekély legyen. Eleve akkor már úgy tekintik, hogy dologtalan nép. Egy faluba mi lehet a meghatározó: hogy ki mennyire szorgalmas. " A felekezeti különbözőség és etnikai származás főleg az idősek értékrendszerében a közelmúltig akadálya lehetett a házasságkötésnek. I 943-ban ezzel kapcsolatban a következőket jegyezték fel: ,,[a tiszapéterfalvi reformátusok] lehetőleg kerülik a »lealacsonyító házasságoU a görög katolikusokkal. Ez csak olyan református családokban fordul elő, ahol már meglazultak az erkölcsi normák is. Római katolikus lányt könnyebben feleségül vesz egy református ifjú, mert mint mondják: »annak legalább ugyanaz az ünnepje«." (Kisnemesi 2000:23.)