Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton
A hagyományos értékrend I 945 után is még évtizedekig hat. Egy református tanárnő meséli: „A házasságnál igencsak megnézték, hogy milyen vallású a leány vagy a legény, nagyon sokáig... még 19 70-be jött egy udvarlóm és elhozta a család néhány fényképét, és a nagymamám azt mondta: »Nalunk nincs eladó jány, fiam«. Mert a Cikusok, Qajdosok nem rangosok, és egy Homoki leszármazottja nem mehet egy ilyenhez. Nem mondta így, csak azt mondta: »Szamodra itt nincs eladó jány«. És a nagymamám bizony megnézte, hogy milyen gazdag volt az apja, mi hiába tiltakoztunk az anyámmal, de nagyanyám kiderítette, ki fia, borja, és »Ezt nem, jányom - azt mondta -, ez nem partil« Bizony 1 ." A szovjet éra egyházellenes értékrendjében felnőtt második, de inkább harmadik generáció volt az, akinek az élete alakulását már egyre kevésbé határozták meg a felekezeti és a korábbi szociális különbségek. Ez utóbbiak a gazdasági javak újraelosztásával eltűntek, kiegyenlítődtek, és csak az idősek emlékezetében éltek. A vallási különbözőségek esetén sem a tiltás dominált, hanem a kompromisszumkeresés: megegyezéssel döntötték el, hogy az esketésnél, az utódok megkeresztelésénél melyik egyház szolgáltatásait veszik igénybe. A gyakorlat azt mutatja, hogy akár az egyház előírásait is kijátszva igyekeztek mindkét fél elvárásainak eleget tenni (például mindkét egyháznál elvégeztették az esketési szertartást, reverzálist adtak a katolikus egyháznál, de a születendő gyereket vagy gyerekek valamelyikét mégis a református egyházban keresztelték meg, stb.). Egymás vallásának tiszteletben tartása a kettős ünneplésben is megnyilvánult: „...igen, elmentek egymás kedvéért a templomba, ha görög katolikusnak vót ünnep, oda mentek, ha a reformátusnak, akkor meg a reformátusba, megtartották egymás ünnepeit...". Görög katolikus önazonosság a helyi társadalomban A vidéken a görög katolikus önazonosságra vonatkozó első megnyilvánulásokat az 1943ban működő kutatótábor résztvevői jegyezték fel: „A görög katolikusokat nagyon bántja, hogy őket »oroszoknak« nevezik, holott nem is tudnak oroszul." 8 A tiszabökényi görög katolikus egyházközség nyelvi változásai a történeti források alapján A történeti források megállapításai szerint a 18. század elején betelepült ruszinok nyelvileg rövid idő alatt asszimilálódtak a többségi magyar társadalomhoz. A maga idejében ez természetes akkulturációs folyamat volt. A munkácsi egyházmegye lelkészségeinek helyzetére vonatkozó első, 1747. évi összeírás már mint parókiát említi Bökényt, amelynek három filiája van: Péterfalva, Tivadar és Farkasfalva (Ember 1947:103). A görög katolikus közösség nyelvi helyzetéről először az 1806. évi összeírásból értesülünk, miszerint a prédikációs nyelv ruszin volt (Udvari szerk. 1990:131). Ugyanezen összeírás szerint a felekezeti anyanyelvi iskola hiányzott, sőt katekizáció is csak Péterfalván volt. A ruszin nyelv térvesztettségének valószínűleg ez lehetett az egyik elindítója.
