Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSATLÓS JUDIT: „Istennek tetsző cselekedetek." A faragás egy naiv művész életében

részlet a zenélés létét legitimálja (Jézusnak tetszik, tehát nem fölösleges). A második rész a jövőt, a halálon túli életet vázolja fel. Ez a látomás feltételezi, hogy Magyar Lajos lelke halála után majd az utolsó ítéletet követően a mennyországba fog jutni. Erre vonatkozóan egy éjszakai látomás vagy álom során ígéretet kapott Istentől. A mennyországról kialakult elképzelése fantáziájának két forrásából táplálkozik. Egyrészt a látomások világából, hiszen így már betekintést nyerhetett a pokolba, a purgatóriumba és a mennyországba, és ahogy ezeket kigondolja, kiegészíti olvasmányai, képek és saját gondolatai alapján. A mennybeli tevékenységekhez, élethez hozzákapcsolódnak azok a dolgok, melyeket Magyar Lajos itt a Földön is szívesen tesz. A szobrászat is belép a legitimizációs folyamatba: „Jézus vagy tízszer is megjelent már, mikor szobrokat csináltam. Gondoltam, milyen lehet, aztán megjelent. Olyan hosszúkás volt az arca neki, de olyan szép, nem kerek, hanem hosszúkás arcú, ahogy a képeken is ábrázolják." Az idézetből kiderül, hogy Jézus az alkotás során segítségére sietett a mesternek, modellként mutatta meg az arcát, hogy megmintázhassa. Jézus tehát tevékeny résztvevője az alkotásnak. Jézus szerepe az ábrázolásban nem egyedi elképzelés, gondoljunk csak az ikonfestőkre. A tehetség mint adomány és az alkotás feltételeként a lelki tisztaság összhangja határozza meg az ikont, amely az isteni jelenlét helye és a „kegyelem csatornája" (Popova-Szmirnovna-Cortesi I 995:10). Magyar Lajos magáról alkotott képében ezek a feltételek adottak. A szobrászat kiemelkedik a földi szférából, s alkotóját is felemeli. Az alkotás során Magyar Lajos Jézushoz emelkedik, így képez a művészet hidat a szférák között. Az önértékelés változásai Az elbeszélt élettörténet Amikor egy személy elbeszéli élettörténetét, nem egyszerűen csak kronológiai sorrendben idézi fel az eseményeket, hanem egy összefüggő, következetes életpályát rajzol ki. A saját realitás megteremtése feltételezi, hogy az egyén létére mint értelmes egészre tekinthessen vissza. Tehát az élettörténet alapvető feladata, hogy igazolja a személyes létezés értelmességet és hasznosságát, másrészt elkerülhetetlen, hogy az aktuális viselkedés ebbe a történetbe beleilleszthető legyen (Pataki 2001:232). Az egységes kép létrehozása során a múlt így mindig alárendelődik a jelenlegi énképnek (Magyari Vincze 1992:50). Maga az elbeszélés összhangban áll az aktuális énképpel és önértékeléssel, valamint a felvállalt társadalmi szerepekkel, ami egy koherens, részeiben következetes történethez vezet. Az események kiválasztásáról elmondható, hogy egy kívánatos „énideához" igazodnak (Pataki 2001:384). Azok az információk kapnak hangsúlyt, amelyek összecsendülnek ezekkel a képzetekkel és azok, amelyek ellentmondanak ennek, hátérbe szorulnak vagy teljesen kimaradnak. Az elbeszélések rendszerint az életciklus kritikus korszakai vagy fordulatai körül sűrűsödnek, amikor a mindennapi, megszokott rutinszerűség megbillenéséhez kapcsolódnak (Niedermüller 1988:383). Tengelyi László ezeket a történéseket sorseseménynek nevezi, abból kiindulva, hogy az egységes, zárt egésznek te-