Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSATLÓS JUDIT: „Istennek tetsző cselekedetek." A faragás egy naiv művész életében

„Mikor utoljára operáltak, kilenc éve, aztán utána tüsszentettem, és kirepedt. Itt kilenc év óta folyik a mellemből a genny. Genny folyik minden nap, mert nem tudták rendesen kiszedni a varratokat, kénytelen voltam aztán magamnak kivenni. Maradjon, mondom. Már vagy öt éve lesz, hogy nem tudták kiszedni." A seb megmutatásában és a róla való beszédben nemcsak a spontán kitárulkozás vágya volt erős, hanem fontos a kép, melyet közvetíteni akart. Nem egyszerű sebről, hanem stigmáról van szó, ami kínokat okoz neki, mégis büszkén viseli. Saját testét természetes szimbólumként használja fel az identitás kialakításánál (Solomon 1998:3 I ). A pontosan megkonstruált önképnek része a stigma, amely szintén a Megváltóval való azonosulás eszköze. A stigma értelmezhető a Krisztus szenvedéseiben való részvételként, tehát a teljes azonosulás jeleként. Olyan jel, amely a legtisztább életűeknek, Krisztussal bensőséges kapcsolatban lévőknek, mint Assisi Szent Ferenc, a megkülönböztető jele. Másrészt mint testi jel megkülönböztet, sokszor a társadalom elzárkózik a stigmatizált személytől mint fogyatékostól, betegtől. Ez a stigma jellegéből adódó kettősség, hogy a társadalom tagjaiból elzárkózást vált ki, ugyanakkor a kiválasztottság jele sokatmondó, és nemcsak az azonosulás jeleként fogható fel, hanem szimbolikus értelemben a művészet szerepéről is árulkodik. Magyar Lajos életében a művészet a stigmához hasonlóan működik. Elválasztja saját közegétől, ahol a faragásnak tulajdonított túl nagy jelentőség nevetségessé teszi, másrészt egy magasabb (vagy legalábbis annak értékelt) világhoz kapcsolja: a városiakhoz, más művészekhez, azokhoz a műveltebb rétegekhez, akik felismerik a szobrok értékét. Istennek tetsző cselekedetek II. Az Istennek, illetve Jézusnak tetsző cselekedetek körébe nemcsak a dicsőítés, az ima és a vallásos gyakorlatok elvégzése (templomba járás, gyónás, áldozás, könyörületes tettek stb.) tartozik, hanem a művészet és a muzsikálás is: „Jézus szerette a zenét is, még lakodalomba is elment, menyegzőbe... a kánai menyegzőbe elment. És mikor a Szűzanya köszöntötte énekével az Erzsébetet. A Jézus a Mária méhébe, a kis Jézus már a hasán keresztül hallotta... Mennyország az nagy, nem olyan, mint a csonka Magyarország; akkora, mint Franciaország. Ott aztán, mondtam a mamának, énekelek és muzsikus leszek. Ott is zenélek én a mennyországi zenekarba mondjuk, mert ilyen muzsika nincs az egész világon, ugye."

6 Az utalások a Biblia sajátos olvasatára hívják fel a figyelmet. Jézus zeneszeretetének hite nem egyedi jelenség. Évszázadok óta megtalálhatók a folklórszövegek körében a biblikus történetek, tanítások változatai. A történeteket a parasztság saját képére alakította, motívumait gazdagította, tanítását az adott helyzethez, véleményéhez formálta. A mindennapi élet helyzeteiben ezek a történetek alkalmazásra kerülnek. így a kánai menyegző története is előkerül bizonyítékként, hogy Jézus sem vetette meg a lakodalmi asztalt, a vigasságot (Lammel-Nagy 1995:182). Habár a fent idézett két részlet két különböző interjúból származik, logikailag egymás kiegészítésének tekinthetők. Jézus szereti a zenét, ezért az a mennyországban is szól, tehát kell lennie ott is zenekarnak. A mennyországi zenekar képzete megtalálható az európai kultúrában, a zenélő angyalok ábrázolásai a középkor óta elterjedtek. Az első