Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton

az egyik csoport „mindenáron" kitartott a pap mellett, de a másik sem bizonyult „hálátlannak", „csak" ahhoz a feltételhez kötötte az ortodox pap maradását, hogy „álljon ki" görög katolikusnak. Ez a csoport kitartott azon álláspontja mellett, „ha már meg van adva a vallás, akkor ők görög katolikusok akarnak lenni, mert itt soha nem volt pravoszláv vallás, azt csak az oroszok hozták be [...] Mikor kijelentettík, hogy meg van adva a görög katolikus vallás, mi azt mondtuk neki [az ortodox papnak], legyen itt pap, de álljon ki görög katolikusnak. És elébb megígérte, hogy kiáll, és azután azt mondta, hogy ű nem állhat ki. Hát akkor hagyja itt a falut [Újlakon otthagyta a pap a templomot], menjen keressen magának pravoszláv falut. Mert itt soha nem vót az életbe pravoszláv, mindig görög katolikusok vótunk. Római meg református. Úgyhogy, ű a nagy cirkuszt csinálja állandóan a mai napig." Az ortodox pap részéről ez az „átállás" nem történt meg, de a közösségének körülbelül felét sikerült ortodoxként megtartania. Tehát ez az új helyzet, amit értelmezni próbálok: egy magyar közösség, amely nyilvánosan, a saját egyéni döntésének jogán az ortodox egyház kötelékébe tartozik. Vizsgálati szempontjaim a következők: • a hovatartozás fontosságának a motivációi: egyházszervezeti, kulturális, dogmatikai vagy személyes érdekek; • a pap és a közösség közötti interperszonális viszonyok; • a hovatartozás értelmi és/vagy érzelmi háttere; • az öndefiníció, az identitásépítés kifejezésmódjai; • a „gyökerek" megteremtésének szimbólumai. A közösség korábbi interperszonális viszonyainak megváltozása Az ortodox pap és az egyházközség közötti interperszonális viszonyokat az határozza meg, hogy ki melyik helyi közösséghez: az ortodoxhoz vagy a görög katolikushoz tartozik. Ennek megfelelően ezek a viszonyulások pozitívak, illetve negatívak. A korábbi, az I 990-es éveket megelőző időkre vonatkozó retrospektív elbeszélések is ennek függvényében fogalmazódnak meg. Az egyházközségben a közel egy évtizede zajló görög katolikus-ortodox ellentét, amely nemcsak a verbális, hanem a fizikai agressziótól sem volt mentes, egyre erőteljesebb érzelmeket, indulatokat gerjesztett. Békés családi otthonok estek áldozatul ennek a küzdelemnek: fiú az anyjával, testvér a testvérrel nem állt szóba hosszú éveken keresztül. Ezek a feszültségek a helyi társadalom mindennapjaiba máig beleivódtak. A két fél kommunikációjában olyan agresszív cselekedetek léptek működésbe, amelyek átminősítették az együttélés korábbi szabályait, normáit, viszonyulásait. A harc, az ellenségeskedés közvetlen kiváltó oka a templom használatbavétele, illetve birtoklása volt. Az egyházközség kettészakadását követően az ortodox közösség kizárólagosan a magáénak tekintette a templomot, és nem volt hajlandó beengedni oda a görög katolikusok csoportját az újonnan jött parókussal. Ezt követően a templomudvar szinte rendszeresen a verbális és fizikai agresszió színhelye lett: „Nem egy vasárnap nem lehetett misét végezni, mert verekedés volt a templomudvaron. [...] Igy vót, mentünk imád-