Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton
olyan is előfordult, hogy mindezeket békén hagyták) a laikus számára szinte minden maradt a régiben: mindenekelőtt maga a parókus, akinek a személye által biztosított maradt a folyamatos vallásgyakorlás, a liturgia, annak nyelve és rendje, illetve a helyi szokások megőrzése. A liturgia tartalmában azonban nem jelentéktelen változtatás történt: a pápa nevének nyilvános elhallgatása. Hogy helyette a moszkvai pátriárkáról se kelljen hangos szóval megemlékezni, a reuniált papok ezt a „főségekre" vonatkozó betétet suttogva mondták el a liturgia keretein belül. Ezek a változtatások feltűntek ugyan az embereknek, de többségük elfogadta ezt a kompromisszumos megoldást. Előfordult ugyan, hogy az „öntudatosabb katolikusok" ezt követően elmaradtak a templomból, és inkább a római katolikusba mentek - szükség esetén az utazástól sem riadtak vissza -, de ez inkább a beregszászi és az ungvári járásban volt általánosabb, a nagyszőlősiben kevésbé, bár itt is előfordult, például épp Tiszabökényben. Figyelemre méltó az a sajátos jelenség, hogy több helységben csak azt követően gyarapodott a római katolikus templomba átjárók száma, miután az „aposztált" papok működése véglegesen megszűnt (idősek lévén meghaltak), és helyüket „eredeti" ortodox pópák foglalták el. A közösségek, az emberek számára ténylegesen ekkor változott meg „a világ": minden felborult körülöttük, szokásaikon csorba esett, a liturgia rendje, sőt rosszabbik esetben nyelve is felcserélődött. Ez utóbbi jelentette a legnagyobb traumát, s szinte minden esetben heves tiltakozást váltott ki a közösség részéről. Az ilyen egyházközségekben nem is maradt sokáig egyetlen ortodox pópa sem, ezért aztán gyakran váltogatták egymást. Nagyobb megértés fogadta azokat az ortodox papokat, akik a liturgia magyar nyelvét sértetlenül meghagyták. Ebben az esetben a közösség „a kényszerből megpróbált erényt kovácsolni", s „kinevelni magának" saját papot, ami azt jelentette, hogy a paphoz legközelebb álló személyen keresztül - ez több helyen a harangozó volt, aki egyben a ministránsi funkciókat is ellátta - megismertette a papot a közösség szokásaival és elvárásaival, s egyben értésére adta, hogy abban az esetben maradhat hosszú távon, ha ezeket az igényeket figyelembe veszi. 12 Az ortodox papok nem zárkóztak el ezektől, sőt - mint több esetben kiderült - speciális kéréseknek is eleget tettek (beteggyógyítás, ördögűzés stb.). Az ortodox egyháznak azonban mindössze két „magyar ajkú" papja volt. Ezek egyike került 1982-ben a tiszabökényi görög katolikus egyházközségbe. Ekkor már több mint három évtizede nem volt állandó parókusa a falunak. Az akkori egyházpolitikai viszonyok között akár szerencsésnek is tarthatták, hogy „magyar papot kaptak", még ha az pravoszláv is. Akkor még nem sejthették, hogy épp a „magyar papnak" köszönhetően őrzi meg státusát az ortodox egyház akkor is, amikor már törvény garantálja a görög katolikus egyház visszaállítását. „Hát, akkor [ 1982-ben] elfogadtuk, persze, magyar kispap vót, Jánosiba való, ... ugyi, nem tudtuk, hogy így alakul ki, még leszünk görögök is, meg helyreáll a vallás úgy, ahogy annak rendje-módja van." Az 1990-es évek elején a közösség kettészakadt: egyik fele továbbra is ragaszkodott a majd tíz éve ott működő pap személyéhez, míg a másik része eufórikus örömmel vette tudomásul, hogy „újra görög katolikusok lehetnek, mint apáik voltak".
