Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton
hoz, [másik] pap ekkor még nem vót... pap nélkül lehet menni, azt mondta az apánk, de ha [ortodox] pap lesz, akkor má nem. Na oszt mentünk pap nélkül egy darabig." A megye egyháztörténetéből ismeretes, hogy 129 görög katolikus parókus nem volt hajlandó a reuniálásra, inkább vállalták a száműzetést, a kényszermunkát, néhányan még a vértanúhalált is (Botlik 1997:287), ugyanakkor több parókust a belügyi hatóságoknak sikerült belekényszeríteni „ebbe az új felállásba". Ez utóbbiakat az egyházi szakirodalom „aposztata, hitehagyott" papokként emlegeti, bár Bendász István ( I 999:144) is megjegyzi, hogy „egyikük sem önkéntesen, meggyőződésből lett aposztatává". Nem tartom feladatomnak megítélni a kérdést, a vizsgálatom célja az, hogy a közösségeknek a viszonyulását és értékelését megismerve értelmezzem a kialakult helyzeteket. Az 1949. évet követő megváltozott viszonyok között a tiszabökényi görög katolikus közösséghez a közeli egyházközségekből (Tiszaújlakról, Nagyszőlősről, majd Salánkról) ilyen „aposztata" papok jártak ki. Sajátos módon a közösség megértéssel és szívesen fogadta ezeket a parókusokat, s többségük a templomba ugyanúgy eljárt, mint annak előtte, mert őket az „aláírásuk" ellenére görög katolikusoknak tartotta: „Oszt azután vótak itt papok többen, mentünk oszt a templomba, azír hiába vótak, nem olyan pravoszláv pap vót, hanem olyan papok vótak, akik aláírtak, hogy el ne vigyík üköt a lágerbe, na ezek a papok vótak, hát ezekhez mentünk [...] Ezek aláírtak, csak el ne vigyík üköt, nahát az ű szívek tudta, hogy hogy vígeztek, de mentünk hozzájok, ezek mind magyarú vígeztek, itt oroszú nem vígeztek sohse, hát itt nincs orosz, itt mind magyarok vannak. [...] Újlakon vót egy öreg pap, az görög katolikus vót, de aláírt annak [pravoszlávnak], hogy ü paposkodik tovább, de a szíve csak görög vót, és az jövögetett ki hozzánk így valamikor misét vígezni, akkor az én apám mondta, ha ez a pap jön, akkor mehettek, és mi mentünk is mindig. [...] Ezek, ugyí, aláírtak szegínyek, mert hát mentettík az írhájokot, hogy így mondjam, hogy ne vigyík el..., hát nekik is családjok vót, gyermekeik vótak, ugyi, meg lehet azt érteni." Ezeket az „aláírt" papokat az emberek nem tartották ortodoxoknak, számukra ők görög katolikusok maradtak, s paradox módon az ő működésük biztosította a hitéletük megtartását, a vallásgyakorlásuk folytonosságát. ,J\z én fiaim nem pravoszlávok, mindet az ilyen aláírt görög papok kereszteltík meg, mert se a salánki nem vót pravoszláv, se az újlaki nem vót pravoszláv, se a szölősi nem vót pravoszláv" (holott mindannyian „aláírt" parókusok voltak). Az egyházközségben általában mindenkinek-persze elsősorban az idősebbeknekmegvan a maga személyes életével átszőtt története az eseményekről, azonban emlékeiket csak kevesen ágyazzák be nagyobb távlatú történeti folyamatok elemzésébe, többnyire megmaradnak az egysíkú magyarázatoknál. Kialakultak a jellegzetes interpretációs sémák, nyelvi fordulatok, toposzok: „elvitték, mert nem akart aláírni", „aláírt, de a szíve csak görög vót". A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye felszámolásával a közösségeknek két választási lehetőségük maradt: vagy elfogadják az ortodox papot, vagy bezárják a templomaikat (ez utóbbi történt például Mátyfalván). Sajátos helyzet alakult ki: azoknál a közösségeknél, ahol a parókus „helyben" rávehető volt a reuniálásra, ott az ortodox egyházba történő „átállás" csak kisebb zökkenőkkel ment végbe. Az apróbb formai változtatások mellett (például egyes helyeken a Jézus-szíve képen a szívet ruharedőre festették át, Szent Antal képét Szent Miklóséra cserélték fel, máshol a szobrok kerültek ki a templomból, de
