Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton

ezek a különbségek viszont nem ilyen széles perspektívában jelennek meg, hanem személyekhez kötődve realizálódnak. Magyar-ortodox identitáskép A magyar-ortodox, magyar-pravoszláv jelenség két síkon volt jelen a vidéken: adminisztratíve és gyakorlatilag, s e kettő időben nem fedi egymást. Az előbbi a görög katolikus egyháznak az 1949. évi reuniálásával kezdődött - s negyven éven át tartott-, amikor felsőbb utasításra agresszív módszerekkel a görög katolikus egyházközségeket ortodoxokként vették nyilvántartásba. Az utóbbi az 1989. évet követő időszak szabad vallásgyakorlásának szellemében egyéni döntéseket feltételez. E két időszak „ortodoxtartalma" tehát lényegét tekintve különbözik egymástól, ezért magyar ortodox jelenségről beszélni csupán a második időszakra vonatkozóan megalapozott. Azonban, hogy megértsük az ehhez fűződő egyéni döntések motivációit, szükséges ismerni az előzményeket. Egyháztörténeti előzmények egyéni interpretációi (1949-1 989) A görög katolikus egyházi élet 1949-ig a maga belső törvényei szerint alakult. Az egyház domináns szerepet játszott a közösségek mindennapjainak a megszervezésében. Ünnep- és hétköznapjaik élesen elkülönültek. A parókus személye erkölcsi és társadalmi tekintéllyel bírt nemcsak a saját, hanem a más felekezetűek körében is. Az 1949-ben történt reuniálás az ortodox egyházzal része volt annak az egyházpolitikai folyamatnak, amely a berendezkedő új hatalom legitimációját volt hivatott erősíteni, s a régi struktúra lebontására, teljes megszüntetésére törekedett, sőt ellenállás esetén a fizikai megsemmisítéstől sem riadt vissza." A reuniálási adminisztrációs eljárást durva beavatkozások kísérték: a reuniálásra nem kényszeríthető papokat elhurcolták, családjaikat kilakoltatták, az egyházi ingatlanokat államosították, stb. Ez történt a tiszabökényi görög katolikus egyházközségben is. Egy helybeli hetvenéves asszony személyes emlékeibe ágyazva idézi fel az eseményt: „Rígen, mikor betiltották az egyházat, a görög katolikus pap kihirdette, hogy megszűnt a görög katolikus vallás, akkor az én apám má ágyba fekvő beteg vót - a templomba ű kántor vót -, és bejött a pap (hozzánk) és azt mondta: »Na, Miklós, megszűnt a görög katolikus vallás, kihirdettem, ha akarnak mennek a templomba, de nekem má menni nem szabad, ha akarja, engedi a gyerekeket, ha akarja, akkor, nem, ez má a maga dóga, de - azt mondja - pravoszláv vallás van.« »Na - azt mondja az én apám - ha má most pravoszláv vallás van és nem lehet úgy vígezni, ahogy mi vígeztünk, akkor persze, hogy nem engedem« Ezt a bökínyi görög papot oszt e'vittík, mert nem akart aláírni, azt mondta, ű nem adja el magát, ű megesküdött ennek a vallásnak és ű ebbe hal meg, oszt e'vittík" A I 3 éve helyben szolgáló tiszabökényi görög katolikus parókust, Kökörcsényi Pált az állami hatóságok 1949-ben internálták. Ezt követően a közösség teljesen magára maradt, a száműzött parókus helyét kezdetben nem töltötte be senki. A rendszeres vallásgyakorlathoz szokott emberek azonban továbbra is jártak a templomba, pap nélkül végezték a szertartásokat. „Hát mi csak mentünk, mert meg vótunk szokva a templom-