Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

KOVAI CECÍLIA: Az átokról. „Cigány beszéd" a gömbaljaiak között

Játék az átkokkal A cigányok gyakran töltik idejüket „viccelődéssel", és ezt általában olyan dolgokkal kapcsolatban teszik, amelyek más, komolyabb helyzetben konfliktushoz vagy legalábbis alapos sértődéshez vezetnének. A „viccelődés" legfőbb fajtája a feleselgetés; ilyenkor a cigányok olyan átkokat vágnak egymás fejéhez, amelyekről fel sem merül, hogy „úgy" mondott átkok lennének. Ha valaki nem vág vissza valami jól megformált szöveggel, arról rögtön azt feltételezik, hogy nem érti a viccet, azaz nincs otthon a szituációban. Az ilyen embert „kényesnek", „beképzeltnek" tartják, aki „olyan gizda, hogy már viccelődni sem lehet vele". A „viccelődés" e fajtája egyben a közelség fokmérője, hiszen a félreértés veszélyes lehet, tehát nem is űzik olyan cigányokkal, akik „idegenek", vagy akikkel nincsenek hétköznapi kapcsolatban. A feleselgetés a tanulási folyamat módja is, a gyerekek ilyen módon sajátítják el az átkozódás megfelelő képességét. Az átkozódásnak e szórakoztató formáját az egész gömbaljai cigányság játssza, ilyenkor a gömbaljai „rohadjál meg" háttérbe szorul, és inkább „idegen", azaz nem gömbaljai cigányoktól ellesett átkokkal vagy éppen saját szerzeményekkel szórakoztatják egymást a cigányok. Az „idegen" cigányok átkaihoz kapcsolódnak az „idegen" beszédstílus „nevetséges" jellegzetességei is. Ezek alkalmazása szintén megfosztja az átkot a rontó erejétől, hiszen kimondása pillanatában a nevetség tárgyává válik. Az „idegen", azaz más falubeli vagy nem gömbaljai származású, de beházasodott cigányok beszédstílusának utánzása amúgy is állandó szórakozás forrása a cigányok körében. Ha viszont valaki átkával tényleg ütni akar, akkor általában egyszerűbb terminust használ. Gömbalján a „rohadjál meg" vagy a „rohadjál meg a családoddal" a legdivatosabb ilyen célra használt átok. A feleselgetések alkalmával viszont lehet variálgatni, aki tud, maga talál ki valami kacifántosabbat. Például „potyázásnál" könnyebben ki lehet csalogatni az áldozatból a cigarettát: „Adjál már egy cigit, hogy a fekete sorvadás érje el a tüdődet"; „Hagyjál már békét, nem adok én"; „Jaj, csak egyet, hogy szarvad nőjön tőle"; „Nesze itt van, a rák üssön a gyomrod háza tájába, te, nesze". A „potyázás" egyébként fárasztó program mind a kéregetőnek, mind a cigaretta tulajdonosának. Ennek következtében a legkülönfélébb taktikákat fejlesztik ki a cigaretta eltüntetésére. Például valaki eleve otthon „felejti", amikor cigányok közé megy, más az „én is kértem" könnyed hazugságával védi napi nikotinadagját. Adél a mindenki számáéi ra utálatos „Esztike cigit" szívja, így csak a legvégső esetben fordulnak hozzá a gömbaljaiak S cigarettakéréssel. Pi Egy-egy hatékony módszer kidolgozása a nagyobb „rafináltság" mutatója, fokmérője je. Ezekben a mindennapi játékokban, harcokban dől el, hogy ki a „rafináltabb", és ki a jgX „mulya", aki hagyja, hogy „kirabolják a cigányok". Savanyú, aki védencének tekintett, _£§> mindig rám szólt, ha cigarettám feltűnően kidomborodott a zsebemből, vagy zseb híján r

:(N csak úgy a kezemben hoztam, mert „ha meglátják a cigányok, egy perc nyugtod nem lesz, úgy leszednek". Mikor pedig cigivel kínáltak, és nem fogadtam el, mondván, hogy nekem is van, a jelen lévő cigányok felhördültek „mulyaságomon", és rögtön kioktattak: „Ha adnak- fogadd el; ha ütnek - rohanj el!", majd szinte számba nyomták a cigarettát. Örömmel olvastam, hogy Bemard Formoso (2000) is találkozott a „cigarettajelenséggel". „A cigányoknál való első látogatásaim alkalmával, emlékszem, hogy egyszer 280 gádzsónak csúfolt egy kamaszcsapat, mert nem adtam az egyiküknek cigarettát, aki