Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

próbált ellenállni" a botrányok normatív értelmezésének, könyvének az utolsó oldalain Thompson - még ha csak vázlatosan is -maga is erre kényszerült. Olyan konklúziót volt kénytelen levonni végül, amely nemcsak nem következik koncepciója logikájából, de sok szempontból ellentétes azzal: „Végül konklúzióképpen néhány olyan normatívabb jellegű kérdést akarok érinteni, hogy hogyan kellene megbecsülnünk azt a hatást, amelyet a botrányok tettekés valószínűleg tenni is fognak, közéletünk minőségére." (Thompson 2000:263.) Ez a felismerés azonban túlságosan későn jött, és ígéret maradt. Befejezésül ezért a botrányoknak erről a Thompson által is felismert, de elhanyagolt normatív aspektusáról lesz szó, amikor a botrányokat mint nyilvános morális rítusokat vesszük szemügyre. Thompson maga is megfigyelte, hogy a médiabotrányok lefolyásának fázisai vannak: „A média által közvetített botrányoknak négy fázisát különböztethetjük meg: először a botrány előtti fázist, másodjára a botrány kitörését, harmadjára a kulminációt, és végül a botrány következményét." (Thompson 2000:73.) Bár könyvében részletesen kibontotta ezeket a stádiumokat, koncepcionálisan nem tudott sok mindent kezdeni velük. A rítus kifejezésnek ez a gondos kerülése Thompsonnal annál is érthetetlenebb, mert a botrányok „szekvenciális struktúrájáról" és „fázisairól" beszél éppen úgy, mint ahogy Arnold van Gennep, az átmeneti rítusok elméletének megalkotója tette (van Gennep 1960). Van Gennep szerint az átmeneti rítusok első stádiumát az elválasztás, a kontinuitás megszakadása, a szabályok megszegése jelzi, amit a második stádium, az eltávolítás vagy liminalitás, a szabályok felfüggesztése és káosz követ. Ezt a szakaszt - amelynek a legfontosabb sajátossága a Régi és az Új, a Jó és Rossz szimbolikus küzdelme, és amely elválasztja a rítus előtti rendet a rítus utánitól -, a társadalmi és kulturális változások tanulmányozása szempontjából a leglényegesebb fázisnak szokták tekinteni (Turner I 966). Végül a harmadik stádium a beépítés a folyamatosság helyreállításához, az ellentétek kibékítéséhez, az új szabályok kialakításához vezet. (A magyar etnográfiai irodalomban az átmeneti rítusok van Gennep által leírt szakaszainak az „elválasztás - eltávolítás - beépítés" elnevezése honosodott meg [Fejős I 979]). Thompson könnyűszerrel használhatta volna a rítusokat a botrányok morális magyarázatára. Az általa említett nyilvánosságra kerülés az első stádiumot, a szabályszegés történetének mint morális drámának a fokozatos kibontása a másodikat, a jóvátétel rítusa, a botrányokban megsértett értékek purifikációja a harmadik stádiumot jelenthetné. Valószínűleg azért nem választotta ezt az utat, mert a botrányokat a közvetlenül érintettek, a „résztvevők" nézőpontjából és nem a csoporton kívüli társadalmi megítélés szempontjából írta le, azaz a politikai szereplők szándékai és nem a botrányt értelmező, kommentáló, állásfoglaló közvélemény felől. Ezzel elérkeztünk ahhoz a problémához, amely véleményem szerint a legnagyobb gyengéje Thompson elméletének: figyelmen kívül hagyta ugyanis a társadalmi recepció hatását a botrányok értelmezésében és lefolyásában. Nála a botrányokért felerészben a média, felerészben a politikai ellenfelek tehetnek, a lakosság- az olvasók, a hallgatók, a nézők - csak passzív szemlélője a politikai harcoknak, vagy ahogy Thompson önmagát leleplezve nevezi a viták nézőit, ők a „nem résztvevők". Igy sajnálatosan kimarad annak a vizsgálata, amely megmutatná, hogy a botrányokon keresztül az emberek hogyan involválódnak a társadalom centrális (szakrális) értékeivel kapcsolatos vitákba, és az is, hogy kollektív részvételük milyen szerepet ját-