Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

szik a botrányok értékelése és kimenetele szempontjából. (Hiába erőltette a média és a republikánus párt a Monica Lewinsky ügyet, Clinton elnök megőrizte népszerűségét, és az ügy lekerült a napirendről.) A következőkben azt a Thompsonnal hiányzó folyamatot mutatjuk be, ahogyan a botrány mint rítus részesévé teszi a közönséget az eseményeknek. Lull szerint a botrányok fontos kollektív szükségletet elégítenek ki: „A közönség egy használható morális kódot akar, hogy megtudják érteni és ítélni az emberi viselkedést... A botrányok így részben azért hatásosak, mert hiányzik belőlük a morális kétértelműség." (Lull-Hinerman I 997:3-4.) Bird pedig arról beszél, hogy a botrányok a mindennapi ember szükségletei nélkül nem léteznének, és a populáris média túlzásokkal teli narratívái éppen ezt a mélyen fekvő morális igényt elégítik ki (Bird 1997). „A »botrany« kifejezés sokkal erősebben be van ágyazva életünk szóbeli, interperszonális dimenziójába, mint a média dimenziójába (bár ezek szorosan össze vannak fonódva.) A média a mesemondó vagy a városi hírkikiáltó szerepét játssza, de a botrány a közönségtől kapja igazi lendületét." (Bird I 997:1 05.) Bird azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem arra is választ keresett, hogy milyen formában fejtik ki a hatásukat, hogyan interiorizálódnak a botrányok. Négy stádiumot különböztetett meg a botrányok kollektív elsajátításának a folyamatában: I. a spekulációt, 2. a megszemélyesítést és részvételt, 3. a sztori izgalmának önfeledt élvezetét, végül 4- a távolság kialakításának a stádiumait. Ez a felosztás látnivalón az átmeneti rítusoknak van Gennep és Turner által leírt fázisait követi és alkalmazza a botrányokra. Az első fázis, a spekuláció tulajdonképpen még nem része a botránynak, inkább olyan előzetes szakasz, amikor híre terjed, hogy valami történt, de nem lehet még tudni pontosan, hogy mi. Ez a szakasz sok szempontból inkább pletykának minősíthető, és mutatja a pletykának a tanulmányunk első részében tárgyalt benső, ám laza kapcsolatát a botránnyal. A második stádium a botrány tulajdonképpeni kirobbanása, „amikor mindenki tudja, hogy mindenki tudja" (Merry I 984:275). A bizonyossá vált szabálysértés rögtön megosztja a közönséget. Megszűnik a távolság a botrányban érintettek és a nyilvánosság között, mindenki állást foglal valamilyen módon, vagy igazat ad és azonosul a botrányba keveredett személlyel, vagy elítéli azt. Igy például volt, aki a titkos amerikai fegyverszállításokért felelős Oliver North-t félreértett nemzeti hősnek, más viszont ócska kis csalónak látta. Az is lehetséges azonban - írja Bird -, hogy valaki nem a közvéleményben kialakult két fő táboron belül jelöli ki a helyét, hanem valamilyen egészen speciális különvéleményt fogalmaz meg. A harmadik stádium a botrány tetőpontja, amikor mindenki szenvedélyesen csak erről beszél, de még nem alakult ki konszenzus, hogy megnyugtatóan helyére tegyék a történteket. Az átmeneti rítusok mintájára ez a liminális stádiumnak felel meg, amikor az eseményeket groteszk módon a fejük tetejére állítják, kigúnyolják. Ilyenkor a káosz, a bizonytalanság dominál, továbbá a mese izgalma és élvezete kerít hatalmába mindenkit: „Ki gondolta volna! Ez aztán az igazi meglepetés!" Végül a botrányok mint a rítusok utolsó fázisa az, amikor konszenzus alakul ki az ügy megítéléséről, és a közönség eltávolodik a történtektől. Valahogy így zárja le a botrányokat az olvasók és nézők tábora: „A botrányban szereplő emberek valóságos személyek, akiket balszerencse ért, de végül is ez csak egy történet, és akármi történt is, vége van, az élet megy tovább". Azaz a botrány alapját képező morális dráma megszűnt önálló életet élni, elvesztette azt a rendkívüli hatalmát, hogy ráerőszakolja