Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

lőztetett botrányokban az uralkodó politikai és kulturális elittel, a „hatalmi blokkal" szembeni „népi" ellenállás felszabadító példáit látja, ahol az elnyomottak kinevetik a hatalmasokat. Az irányzatot a kultúra politikai szociológiáját képviselő John Fiskével azonosítja, és elismeri, hogy „ennek a megközelítésnek az az érdeme, hogy sürgeti, hogy a kulturális művekről megkülönböztetett módon gondolkozzunk, és felismerjük azt, hogy a populáris kultúra bizonyos formái, beleértve a tabloid sajtót is, saját különleges normáik, konvencióik és esztétikai kritériumaik alapján működnek" (Thompson 2000:243). Nagymértékben leegyszerűsítőnek tartja viszont Fiske „szubverzív elméletében" a társadalmi szerkezet leegyszerűsítését a „hatalmi blokk - nép" ellentétpárra, valamint azt is, hogy a hatalmasok kinevetése valóban megkérdőjelez-e bármilyen értéket vagy normát, és vajon valóban aláássa-e a hatalmi viszonyokat. Thompson úgy látja, hogy a szubverzív magyarázat kétszeresen is torzítja a botrányok megítélését, amikor negatív módon eltúlozza a hivatalos sajtó politikai cinkosságát, miközben pozitív módon felnagyítja a tabloidok radikális felforgatóerejét. Végezetül a harmadik - a durkheimi - elmélet szerint a botrányok szerepe a társadalom értékrendjének a rítusokon alapuló megerősítése. „A botrányoknak ez a »funkcionalista elmelete« ahogyan ezt nevezni fogom - írja Thompson - Durkheimnek a vallásról alkotott nézetein alapulnak. Ahogyan a vallásos gyakorlat a kollektív érzelmek és eszmék megerősítésére szolgál, amely a társadalmi csoportot egységbe tömöríti, ugyanúgy szolgálnak a botrányok azoknak a normáknak és konvencióknak a megerősítésére, amelyek áthágásáról a kérdéses tevékenységekben szó esett. A médiák által közvetített világunkban a botrány a bűn szekularizált formája." (Thompson 2000:235.) Thompson szerint bár a szexbotrányok magyarázatánál jól működik ez a megközelítés, a korrupciós és hatalmi botrányoknál nem. Példaképpen Jeffrey Alexandernek a Watergate-botrányról írt neodurkheimi elemzését ismerteti. „A Watergate-ügy a szennyeződés szimbólumává vált, amely azzal fenyegetett, hogy beszennyezi az amerikai társadalom legbelső magját. Mindez mély félelmet és szorongást váltott ki, amely a megtisztulás és szakralizáció rítusait indította el." (Thompson 2000:236.) A politikai botrányoknak ezt a magyarázatát azonban Thompson félrevezetőnek tartja, és úgy gondolja, hogy a Watergate-ügy inkább jogi-törvényalkotói keretek között zajlott, a vallásos metafora és nyelvezet legfeljebb a retorika szintjén érvényesült. Thompson kritikája azonban ezen a ponton véleményem szerint sántít. Alexandernek a Watergate ügyről írott tanulmányai, továbbá tanítványi körének a közéleti botrányokról írt elemzései-például Ronald Jacobs írásai a Rodney King-ügyről - mást látszanak bizonyítani (Alexander I 989; AlexanderSmith 1993; Jacobs 1996; 2000). Az „új amerikai kulturális szociológia" képviselőiahogyan a neodurkheimi szociológusok magukat nevezik-éppenséggel a politikai botrányokat és a civil társadalom értékkonfliktusait, nem pedig a szexbotrányokat kezdték vizsgálni. Thompsonnak a botrányok „funkcionalista" elméletét kritizáló kifogása továbbá azért is problematikus, mert azt gondolja, hogy a neodurkheimi elmélet szerint a társadalomban létezik egy adott rend, amelynek a fenntartásához állandó igény lenne botrányokra a normák ciklikus megerősítése céljából. Megjegyzése azon alapul, hogy azonosítja a tradicionális és a modern társadalmak értékrendjét. Ha azonban a társadalmi rendet a modernitásban nem eleve adottnak vesszük, hanem konstruáltnak, amelyet a botrányok és más szankciók segítségével a társadalomban nem egyszerűen megerősítenek, hanem inkább nyitott módon állandóan újjáépítenek, és gyakran meg is változ-