Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok
szociológiailag értelmeznék? Eszerint a tabloidok formai sajátosságaira inkább úgy kellene tekinteni, mint rítusokra utaló jegyekre, amelyek a közösség- és intimitásteremtő stilizáció feladatának a szolgálatában állnak (Cawelti I 976:1 24). Azt lehetne gondolni az elmondottak alapján, hogy a pletykák pozitív jelentést hordoznak, és az emberek nagyra értékelik azt a fontos szerepet, amit a közösség életében ezek a furcsa mendemondák betöltenek. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy erről szó sincs, a pletykálkodást a közvélemény egyértelműen elítéli, és senki nem szereti, ha a háta mögött mindenféléket - gyakran valótlant - hordanak össze. Ez az ellentmondás magyarázatra szorul. Hogyan lehetséges az, hogy az emberek aktívan részt vesznek a pletykálkodásban, profitálnak is belőle, és ugyanakkor nyilvánosan mégis elítélik azt? Az egyik lehetséges magyarázat szerint azért, mert leegyszerűsítő és túlságosan is követelőző szabályozást látnak benne, amelyek-szemben az intézményesített joggal vagy az erkölccsel - vitatható kritériumokon alapuló szokásokon alapulnak. Egyszóval a vád ellenük az, hogy sommásan ítélkeznek, és nem adnak lehetőséget az individuális eltérésekre, a másságra. Gluckman pontosan megfigyelte ezt az elutasítást, amikor arról írt, hogy a pletykákban való részvétel és azok ismerete kötelező a közösség minden tagjára egy bizonyos fokig, mert aki kívül marad rajta, az ezzel nemcsak azt jelzi, hogy nem érdeklődik a közösség ügyei iránt, de azt is, hogy valószínűleg nem tartja a maga számára azokat teljességgel mértékadónak. Azt is megfigyelte viszont, hogy a túlzott pletykálkodást, és az azon keresztül kifejeződő túlságos közösségi kontrollt, azaz valakinek a mások véleménye és nem saját tapasztalat alapján való kizárólagos megítélését is elutasítja nemcsak a modern közvélemény, hanem a tradicionális közösség is. A társadalomnak a pletykával szembeni ambivalens reakciója azt látszik bizonyítani, hogy a pletykán keresztül történő normatív szabályozásnak az a gyengesége, hogy nemcsak túlságosan absztrakt kritériumokat használ, hanem azokat meglehetősen önkényesen is kezeli. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a pletyka bár fontos, ám nem kizárólagos és nem egyértelműen legitim formája az emberek társadalmi megítélésének. Minden eredetisége ellenére Gluckman pletykaelméletével is az a baj, mint a strukturalista társadalomelmélettel általában. Adottnak és homogénnek képzeli el a társadalom normarendszerét, holott a modern társadalmakban a normák nem a tradíció által adottak, hanem a mindennapi közvetlen és médiák által közvetített kommunikáció során alakulnak ujjá, ráadásul többféle formájuk is van egy időben használatban. Némelyik centrálisak és dominánsak, mások periferikusak és kulturálisan alárendelt helyzetűek. így £ érthető csak meg, hogy sokan a pletykák problematikusságát a bennük közölt informait ciók szélsőséges szubjektivizmusával, a gyakori megalapozatlan vágyakkal és félelmekkel ö kapcsolják össze. A média tabloidjaival szembeni egyik legfontosabb kritika - a pletyká„cvT kig visszanyúló gyökereiknek megfelelően - ugyanis az, hogy azok nem objektív tényekiu! „cg szólnak, hanem olyan populáris interpretációk, amelyekben a vágyak, félelmek szerepe fontosabb, mint annak a hiteles és tárgyilagos ismertetése, amiről tulajdonképpen szólnak. Az is közismert ugyanis, hogy a vágyak és fantáziák nemcsak kiegészítik a valóságos eseményeket, hanem gyakran teljességgel el is foglalják azok helyét, és a megtörténteseményeket valamilyen képzeletbeli történettel helyettesítik. Nyilvánvaló ellentmondás van tehát a közönség, de különösen a média saját professzionális etikája által megkövetelt objektivitás és a tabloidokban közölt, fantáziában gazdag történetek között. 36 Ez azonban nemcsak a tabloidokról, hanem a médiáról is sok mindent elárul. Annak a
