Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Helyzet - Heltai Gyöngyi: Néprajzi filmek két megközelítésben

s a nomád pásztorok kapcsolatát tanulmányozták, majd az elkészült filmet a szereplőkkel együtt vágták. Az intim életképekben a szereplők viszik a szót, a kamera főleg hétköznapi események résztvevője, és nem csak a koherens elemzés szempontjából igazolható részek jelennek meg benne. Sokszor épp a jelenetek esetlegessége növeli a közelség és a valóságosság érzetét. Piault utal rá, hogy az utóbbi időben egyre több alkotó használja ki a különböző korszakokban felvett (az adott kor értelmezési mintáit őrző) vizuális dokumentumok filmbe illesztésének lehetőségét, illetve a filmanyag kiváltotta reakciók vizsgálatát. Ez a reflexiókra, kulturális és reprezentációs pozíciók kommentárjára, kritikájára épülő filmforma lényegesen többet jelent az archív felvételek puszta filmbe iktatásától. Bob Connolly és Robin Anderson First Contact ( 1982) című munkájában például egy 1 930-beli, Pápua Utett aranyásó úton készített felvételeiket kommentálják az egykori filmkészítők és szereplők. A vásznon megelevenedő holtak képei az emlékek, értelmezések és dimenziók sokaságát képesek a filmben működtetni. Az előítéletek és sztereotípiák történetisége is jól lemérhető az ötven éven átívelő tükörben. A zárszóban a szerző vázolja a televíziók szerepét az antropológiai filmes ismeretterjesztésben. Japánban és az USA-ban már az I 960-as évektől, az Egyesült Királyságban a Granada a DisappearingWorld sorozattal az I 970-es évektől sugárzott ismeretterjesztő antropológiai filmeket, melyek természetesen csak a nyugati néző számára ismerős fogalmakkal operáltak. Napjainkban a Canal+ és az Arte tv-csatornák nézői láthattak jó néhányat a könyvben hivatkozott filmekből. Francia nyelvterületen fontos még a Planète des Hommes csatorna, mely I 988-tól csak dokumentum- és etnográfiai filmeket sugároz. Franciaországban a szerző szerint az egyetlen speciálisan antropológiai jellegű tv-sorozat a nyolc adásból álló Lieux dits volt, melyet ő maga készített Luc Bazinnel. Ezt I 983-1984-ben sugározták az FR3-n, az adásokban tematikus szempont szerint válogatott etnográfiai filmrészleteket értelmeztek filmesek és antropológusok. Franciaországot Piault szerint a vizuális antropológia fokozatos és óvatos elfogadása jellemzi, kevés, illetve hiányos a technikai és az elméleti képzés. Menthetetlennek tartja, hogy Párizsban nincs komoly etnográfiai filmarchívum. A két kutatható gyűjtemény egyike a Société française d'anthropologie visuelle tulajdona, amely főleg klasszikus külföldi etnográfiai filmeket tartalmaz. Emellett az EHESS-nek (Társadalomtudományi Felsőoktatási Intézmény) is van audiovizuális dokumentumgyűjteménye. E nehézségeket - a lassú emancipálódást és az oktatás nehézkes intézményesülését - a szerző azért tartja elszomorítónak, mert az audiovizuális antropológia nézete szerint olyan új területeket is feltárhat, olyan diskurzusokat is elindíthat, melyek a tudományág egészében is új perspektívát nyithatnak. A szerző utóbbi megállapításával nem nehéz egyetérteni, különösen ha figyelembe vesszük az audiovizuális kommunikáció növekvő súlyát. Ha azonban azt vizsgáljuk, Piault könyve végül is milyen muníciót szolgáltatott az audiovizuális antropológia emancipációjához, már nem ítélhetjük ilyen egyértelműen sikeresnek e munkát. A tájékoztató irodalomjegyzékkel, név- és filmmutatóval felszerelt könyv talán a gyakorló dokumentumetnográfiai filmkészítők számára a leghasznosabb, amennyiben a nálunk zömében ismeretlen filmek részletes elemzésével a bemutatandó kultúrához, illetve a filmanyaghoz való változatos viszony bőséges példatárát adja. Ez az alkotók filmnyelvi és módszertani tájékozódását bizonyára segíti, akkor is, ha tudjuk: egy most készülő etnográfiai film-