Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Helyzet - Heltai Gyöngyi: Néprajzi filmek két megközelítésben

ben (Primary [ I 960]), melyet a rendező John Kennedy demokrata jelölt státusért folytatott kampányáról forgatott. A több kamerával készített film a kampány jó és rossz pillanataiban egyaránt közelről kíséri a későbbi elnököt. Kanadában, pontosabban Québecben a tárgyukhoz szintén igen közel merészkedő alkotók egyszerre tudták - az ábrázolt szituáció részeseivé válva - érzékeltetni a szárnyra kapó québeci irredentizmust s a fenyegetett francia identitás megőrzésének szükségességét (Les Raquetteurs [1 958], rendező: Michael Brault és Marcel Carrière). Bár ez a miliő kisajátítására tett kísérlet ellenkezik az antropológiában és az antropológiai filmben korábban kötelezőnek hirdetett távolságtartással, a saját társadalmat vizsgáló, így a közeg pontos ismeretére építő módszer azonban lehetővé teszi a kulturális jelenségek árnyaltabb megjelenítését. Az 1960-as évek függetlenségi mozgalmai idején gyakran a Québecben használt, korábban szégyellt sajátos francia dialektus válik a film „hősévé", a dramaturgia mozgatójává. Mint például Pierre Perrault La Bête lumineuse (1982) című dokumentumfilmjében, melyet Piault a megtestesült szó eszközével zajló szociokulturális elemzésként jellemez. Piault tehát e korszakra vonatkozóan is dokumentum- és játékfilmes példákat hoz fel, mint amelyek arra inspirálják az antropológusokat, hogy ne csupán a „másikról" s a „másikért" szóló filmeket készítsenek, hanem vegyék komolyan a „másik" szavát, a filmben és a filmmel kutassák annak értelmét, utalásait. Franciaországban az ethno-cinéma megújítása véleménye szerint a Musée de l'Hommeban I 952-ben alakult etnográfiai filmek bizottságának tevékenysége nyomán kezdődött. Az elsősorban Afrikában végzett antropológusi terepakciók egyszerű technikai eszközökkel készült filmes „melléktermékei" egyszerre kívánták rögzíteni az utókor számára a hagyományos viselkedésformákat, gyakorlatokat, és jelezni az átalakuló létre reflektáló helyi kommentárokat, alternatív formákat. Kísérletet tettek audiovizuális eszközökkel nehezen feldolgozható témák, a „láthatatlan", a mítoszok világának vizuális eszközökkel való megragadására, értelmezésére is. Tették ezt oly módon, hogy a kamerakezelésben lemondtak az antropológiai filmekre korábban jellemző szisztematikus megfigyelésről, a filmes operatőr inkább némi naivitással csodálkozott rá a terep történéseire, vett észre „új módon" dolgokat, a látható gyakorlatokban igyekezve felfedezni a láthatatlan szférájának megnyilvánulásait (Noces de feu [I 968], rendező: Nicole Echard). A francia ethno-cinéma tevékenységét nagyban inspiráló Jean Rouch egyik jelentős újítása volt, hogy témává tette a kortárs afrikai társadalmak átalakulását, a kulturális pluralizmusra reagáló helyi reakcióikat és interpretációkat. Rouch „városi", elsősorban Elefántcsontparton forgatott filmjei valójában a változások átélésének lenyomatai anélkül, hogy a gyarmatosítás, a fejlődés kérdései ok-okozat formájában, explicit módon megfogalmazódnának bennük. A leegyszerűsítő hagyomány/modernitás dichotómiával szemben Roucht a szinkretikus jelenségek érdeklik. Munkásságának jelentőségéről JeanLuc Godard vélekedése: elsősorban Rouch inspirálta a francia új hullám alkotóit, mégpedig a filmkészítés poétikájának megújításával. Piault kiemeli filmjeinek antropológiai értékeit is: a komplex, kortárs ipari társadalmak - addig csak a szociológia által vizsgált problémái iránti kíváncsiságot s az értelmezésükre kidolgozott flexibilis filmformákat. Rouch az I 950-es évektől követi nyomon Afrika gazdasági és politikai átalakulását. Kultuszfilmjében, a Maîtres Fousban (I 954) nem csak megmagyarázni, megmutatni akarja, ahogyan a Nigerből és Maliból jött vendégmunkások transzban megelevenítenek egyes isteneket, miközben e módosult tudatállapotban „mellékesen" kommentálják is a körű-