Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
Helyzet - Heltai Gyöngyi: Néprajzi filmek két megközelítésben
test 196 1 -ben, mert a rögzítendő gesztushagyományt ősi kultúramodellek „nyomainak" tartotta, s a közel kétszáz kultúrából gyűjtött vizuális mintára - tánc, ének, beszéd, munkamozdulat - alapozva összehasonlító vizsgálatot tervezett. Munkája egyszerre szolgálta volna a megőrzés, a kulturális sajátosságok interpretálásának és a változások konstatálásának szándékát. Már teljesen más kutatói szemléletet képvisel John Adair és Sol Worth Navajo projectje. Az ő életrajzi dokumentumfilmjeik abból a hipotézisből indultak ki, hogy a kamerát az indiánok kezébe kell adni, hisz az általuk forgatott filmeket elemezve .közelebb juthatunk majd gondolkodásmódjuk, értékrendszerük megértéséhez, s túlléphetünk a kizárólag a kutató vizuális nyelvén történő ismeretközlésen. Piault a navahók által készített filmek efféle antropológiai felhasználhatóságát illetően kétkedő, az amerikai kutatók gesztusát inkább az ábrázolt személyek objektumból szubjektummá fordítási kísérleteként, a dialogikus antropológia megteremtésének egyik állomásaként értékeli. John Marshall busmanokról (The Hunters [1958]), és Timothy Ash janomamikról (The Feast [1970], The Ax Fight [1975]) készült antropológiai szándékú filmjei egy újabb módszerkísérlet, az úgynevezett sequence filming - a tragédiára jellemző tér-, idő egységet megőrző, elsősorban egyetemi oktatási anyagként szolgáló - audiovizuális rögzítés mintapéldányai. A forma itt az oktatási segédanyag funkció optimális ellátását célozza, tehát az átadandó komplex antropológiai ismeretanyag minél hatékonyabb közvetítését audiovizuális eszközökkel. Az antropológus filmesek megőrzik semlegességüket az ábrázolt eseményszekvencia iránt, melynek megszakítatlan bemutatását magyarázat előzi meg. A kutatás természetének és módszereinek átalakulásával párhuzamosan a tudásközvetítésről vallott elképzelés is változott, mely az audiovizuális területen is leginkább az antropológusi pozíció átalakuló értelmezésében érhető tetten. Timothy Ash Jero on Jero ( I 980) című, egy bali gyógyítóról szóló filmje a sequence filmingnél már sokkal személyesebb attitűdöt tükröz, egyértelműn a főhős személyiségére koncentrál. Továbbra is kérdés marad azonban a „másik" státusa a tudás létrehozásának folyamatában. E problémára különféle válaszok születtek a Franciaországban, az USA-ban és Kanadában szinte egy időben kialakuló cinéma direct módszerével forgatott filmekben. Louis Marcorelles szerint a „beszédmozi" került előtérbe, de Piaulthoz közelebb áll a kanadai dokumentarista, Pierre Perrault azon megfogalmazása, miszerint az „átélt mozija" lett a követendő irány. Ennek megteremtési kísérlete volt az USA-ban a fikciós dokumentumfilm. (Nálunk később Schiffer Pál, Dárday István, Gazdag Gyula is élt e technikával.) A Salt of the Earth ([I 953], rendező: Heribert Biberman, Paul Jarrico, Michael Wilson) egy új-mexikói cinkbányabeli sztrájkot rekonstruált nem hivatásos színészekkel, sokrétű ábrázolást, nem sematizált közeget teremtve. A hidegháború korszakában az efféle baloldali, szakszervezeti, érdekvédelmi témájú filmeket természetesen nem kísérte nagy szimpátia az USA-ban. Piault ugyancsak az átélt feszültségére építő filmforma megteremtésére irányuló kísérletek közé sorolja Cassavetes egyes játékfilmjeit, melyekben a rendező a rögtönzés eszközével növelte a jelenetek intenzitását. Utóbbi törekvése olyan jól sikerült, hogy egyik filmjéből készítenie kellett egy második, „enyhébb" változatot is (Shadows [1958 és 1961]). Piault az antropológiai filmezésben szokásos előzetes kutatás, illetve a terepfeltételekhez való alkalmazkodás igényét fedezi fel Richard Leacock híres dokumentumfilmje-
