Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Tabló - Az intim tér és a nacionalizmus. Michael Herzfeld: Cultural Intimacy. Social Poetics in the Nation-State Buskó Tibor László

tegyük, nem árt néhány szóban megmagyarázni, miképpen válhat egy poétika társadalmivá, vagyis miképpen válhat a szimbolikus kifejezések technikai analízise bizonyos ténylegesen létező társadalmi folyamatok, például a nacionalizmus működése megértésének eszközévé. Arról van szó, hogy a könyv szerzője az általa választott retorikai utat John L. Austin beszédaktus-elméletének segítségével igyekszik végigjárni. Austin elmélete végletekig leegyszerűsítve azt állítja, hogy nyelvi kifejezéseinket különféle cselekvésekként kell felfognunk - erre utal John L. Austin (I 990) posztumusz főművének címe is. Ennek alapján ha bizonyos szimbolikus kifejezések- akár nyelviek, akár nem nyelviektechnikai analízisét végezzük, akkor bizony cselekvésekkel van dolgunk. Mégpedig olyan cselekvésekkel, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a társadalmi interakció folyamatán keresztül más objektív (vagyis társadalmi, kulturális, gazdasági stb.), de szemiotikai formában is artikulálódó tényezőkre reagáljanak, illetve tevékenyen alakítsák azokat. Ezzel gyakorlatilag tisztáztuk is, hogy miképpen tekinthető a Herzfeld által használt poétika egyúttal társadalmi poétikának, s most már csak az a feladatunk, hogy a most megismert elméleti háttér segítségével a gyakorlatban is bemutassuk, miképpen próbálta meg Herzfeld igazolni a kölcsönösségre és egymás mellett élésre vonatkozó tézisét azon a terepen, ahol leginkább otthonosan mozog: vagyis a görög nemzet, a görög nacionalizmus példáján keresztül. Két példa: az ikonszerűség (iconicity) és a strukturális nosztalgia Két szimbolikus kifejezést szeretnék bemutatni, amelyek segítségével a szerző megpróbálja igazolni a kölcsönösség és az egymás mellett élés tézisét. Az első, az ikonszerűség abban fog segítséget nyújtani, hogy megérthessük a nemzeti érzés konstrukciójának általános logikáját. A második alakzat, a strukturális nosztalgia már egy jóval specifikusabb problematikára, vagyis a központi állam és a lokális szint feszültségektől és ellentmondásoktól sem mentes viszonyára mutat rá. Az ikonszerűséggel kapcsolatos metaforák legjellemzőbb sajátosságát talán a homogenizáció terminusának segítségével érthetjük meg. Az elit által megkonstruált nacionalista ideológiák ugyanis törvényszerűen azonossá teszik az adott nemzetállam területén élőket azzal, hogy egységesen „ebbe és ebbe a nációba tartozónak" (például görögnek és semmi másnak) tekintik őket. Még ha eltekintünk is attól, hogy egy állítólagos nemzetállam területén a legtöbb esetben jelentős számú más nyelvet beszélő kisebbség él (ahogy például Görögország területén törökök, macedónok, albánok), akkor sem állíthatjuk, hogy a nemzetalkotó többség minden tekintetben azonos volna. A homogén görögséget tehát az egységes görög mentalitással és más ehhez hasonló homogén tulajdonságokkal együtt - mintha egy stilizált ikont rajzolnánk meg- meg kell konstruálni, mégpedig azokból a legfeljebb hasonlónak nevezhető lokális kultúrákból, amelyeket valamilyen ismérv, például a görög nyelv alapján a nacionalista ideológia görögnek tekint. Ez eddig pusztán az „elképzelt közösség" andersoni tézise. De miképpen mehet végbe ez a homogenizáció úgy, hogy ne a szembenállás, hanem elsősorban az elit és a kulturális intimitás között fennálló kölcsönösség és egymás mellett élés jellemezze? A válaszhoz elég, ha néhány olyan sajátos metaforát mutatunk be, amelyek - noha legtöbb esetben az elit vezeti be őket a célból, hogy homogenizálja a különféle lokális