Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
Tabló - Az intim tér és a nacionalizmus. Michael Herzfeld: Cultural Intimacy. Social Poetics in the Nation-State Buskó Tibor László
kultúrákat-helyi szinten is általánosan elfogadottakká válhatnak. Ezeknek legalább két - és Herzfeld megértésének szempontjából kulcsfontosságú - jellegzetességük van: egyrészről szorosan kötődnek valamiféle már létező identitásformához, másrészről szintetizáló erejük van, s éppen ennek a szintetizáló erőnek a segítségével képesek elérni a különféle lokális kultúrák nemzeti együvé tartozásának, végeredményben a nemzeti homogenitásnak az érzését. Jól szemlélteti ezt az egész Balkánon népszerű „nemzeti vér" metaforája. Sikerét egyrészről magyarázhatjuk azzal, hogy egy már meglévő identitásformában (a családban, rokonságban) is kulcsszerepe van, tehát kellően ismert és elismert az egyes lokális kultúrákban. Ez az ismertség és elismertség azonban a metafora szintetizáló erejénél fogva válik a nacionalista konstrukció szempontjából igazán fontossá: ahogy a „közös vér" a kulturális intimitás keretein belül a nemzetség természetes egységét szimbolizálja, úgy válik a nacionalista retorikában ugyanez a vér a nemzet egységének naturalizált - vagyis valami természetes kapcsolatra utaló s az így keletkező érzések révén az „egységes" nemzethez tartozás vágyát felébresztő - metaforájává. Ebből pedig már könnyűszerrel levezethető Herzfeld azon tézise, hogy az egyes identitásszintek (nemzeti és különféle lokális identitások), illetve az egyes identitásszinteken megfigyelhető szimbolikus kifejezések nemcsak hogy nem állnak szemben, sokkal inkább kölcsönösen erősítik egymást. Ahogyan a nacionalista retorika erőt meríthet a már meglévő rokonsági metaforákból, ugyanúgy előfordulhat az, hogy a különféle lokális kultúrák sajátos jellegzetességeiket mint „igazi görög" sajátosságot határozzák meg. Herzfeld azonban az efféle homogenizáló tendenciák egy komoly veszélyére is felhívja a figyelmünket, nevezetesen arra, hogy egy efféle naturalizált nemzeti egység megkonstruálása könnyen a más nyelvet beszélő kisebbségekkel szembeni intoleranciához, azok elnyomásához vezethet. Mindez a jelenlegi Görögországban különösen fenyegető probléma. Elég itt a szomszédos államok (főleg az „ősellenség" Törökország) által mindig felszítható belső szeparatizmus veszélyére gondolni, valamint arra a tényre, hogy az egységes Európába való integráció, a nemzeti szuverenitás csorbulásának vélt vagy valós veszélyei tovább erősíthetik a görög nacionalizmus védekező reflexeit. Ezzel kapcsolatban Herzfeld álláspontja egyértelmű: nem titkolva a kisebbségek iránt érzett szimpátiáját, az antropológia kötelességének tartja, hogy felhívja a figyelmet a homogenizáló tendenciák veszélyeire. S hogy merre tovább? Bár itt-ott a könyv felveti, hogy például a vér metaforáját helyesebb lenne felváltani az állampolgárság egy sokkal pluralistább definíciójával, ennek ma még utópikus voltát maga Herzfeld is elismeri. S bár a szerző őszinteségéhez és jó szándékához nem fér kétség, könyve ezeken a pontokon némileg ideologikussá válik, ami egy antropológiai szakmunkának nem feltétlenül válik javára. A második, jóval speciálisabb probléma a strukturátis nosztalgia retorikai alakzata. A könyv talán legizgalmasabb fejezete ennek az alakzatnak a használatát elemzi, mégpedig a Kréta szigetén a mai napig elterjedt birkatolvajlás szokásával kapcsolatban. A strukturális nosztalgia egyszerűen meghatározva vágyik valamiféle időtlen, de általában a múltba helyezett elveszett éden után, ahol még tökéletes társadalmi harmónia uralkodott, ahol - a jelenlegi erkölcsi káosszal szemben - még meg lehetett bízni embertársainkban, ahol a becsület és az adott szó mindenekfelett állt. Hogy kissé világosabban lássuk a strukturális nosztalgia szerepét Kréta hegyi falvaiban, nem árt pár mondatban összefoglalni a Herzfeld által meglehetős részletességgel tárgyalt birkatolvajlás szokását. Ez a hagyományos keretek között nem okozott komoly problémát, hiszen az állatok
