Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Az etnográfus tudása. Terepmunka kamerával és jegyzetfüzettel Nyugat-Bengálban

erre is sor kerülhet), azért nevezhetjük egyes eseteken belüli vagy eseteket átívelő, értelmes jelentésstruktúrákon belül tett értelmező általánosítások halmazának (lásd Geertz 1973). A jelenlegi kritikák által fölvetett problémák és rejtélyek eltérő érvényességgel bírnak. Értékelésük nem egyszerű feladat, mivel nem léteznek szilárdan elkülönülő elméleti és gyakorlati iskolák. Sok nagyhírű munkát éles kritika ért, ezek megközelítés és eredmények tekintetében olyan széles skálát fognak át, mint Eric Wolf, Marvin Harris, Clifford Geertz, Marshall Sahlins, Claude Lévi-Strauss, Louis Dumont és Victor Turner. Bár a kritikusok nem oszlanak iskolákra, elvi állásfoglalás és tendencia szerint komolyabb nehézségek nélkül elkülöníthetjük őket. Ezeket a szélesen és puhán értelmezett határokat kiválóan jelzi az egymás iránt mutatott interpretatív jóindulat hiányának változó mértéke. Gondolok itt a politikai gazdaságtan és a politikatörténet, az interpretáció és a szemiotika, a struktúra és a kulturális szimbolizmus kérdései körül kikristályosodó érvekre, álláspontokra és módszerekre. Léteznek ugyan kombinációk, de végső soron a politikai gazdaságtan, a hermeneutika és a strukturalizmus bizonyos aspektusai jutnak előnyhöz más aspektusokkal szemben, ezek alapját pedig gyakran a dolgok állására és a világ működésmódjára vonatkozó axiomatikus kijelentések adják. A kritikusok eltérőek. Vegyük például a Writing Culture szerzőit. Kritizálják az általam említett szerzők és álláspontok bármelyikét és mindegyikét, azokat az eszközöket használva, amelyeket az imént elkülönített három csoportosulás sajátított ki magának. Vegyük még hozzá azt a két művet, amelyet a fentivel együtt hármasban szokás emlegetni -Anthropology as Cultural Critique (Az antropológia mint kultúrakritika) és The Predicament of Culture (A kultúra állapota) -, és azt látjuk, megegyezés már csak a kritizálandó szövegek listájában van, valamint abban, hogy a reprezentáció, az autoritás és a narratíva fogalmaival kapcsolatban kétségek merülnek föl. Az elvetett szövegek helyett kínálkozó alternatívák hasonlóan ködösek, és kínos kellet lenséggel kerülnek elő. Az új típusú írás legyen dialogikus, a terepmunka képezze a narratív formában előadott eredmények részét. Az olvasó hallhasson több hangot, s célunk legyen a megosztható, összmunkán alapuló antropológia. Idézzünk föl eseményeket, helyzeteket, találkozásokat, útmutatónk legyen a poétika. Ismerjük föl a kultúrában és a kulturális kutatásban (poétikában, dialógusban és politikai gazdaságban) meghúzódó hatalmi viszonyokat, s a kritikát gyakorolja ki-ki önnön kultúráján is. A listát még bővíthetném, de nem lehet valamennyi ajánlást úgy megfogadni, hogy azok ne kerüljenek egymással ellentmondásba. Számomra az alternatívák legalább annyira problematikusak, mint azok a munkák, amelyek helyét elfoglalni igyekeznek. Hogy csak egy néhányat említsek: a fent tárgyalt három könyv igen kevés figyelmet fordít Indiára (ugyanígy Kínára, Japánra vagy akár Európára). Hasonlóan feltűnő bármiféle „bennszülött" antropológia teljes hiánya (a kritikusok és a kritizáltak szinte kivétel nélkül európaiak vagy amerikaiak). Teljesen elhanyagolják a társadalmak változását vagy átalakulását. A három könyv dagad a módszertani, programmatikus és preskriptív buzgalomtól, a létrehozandó tudás lényegi kérdése ugyanakkor szinte teljes egészében elsikkad. Alig-alig kerül szóba annak kérdése: miféle etnográfiát is kellene művelnünk. Felvetődik ugyan néhány lehetőség, de a legtöbb energiát arra fordítják, hogy elkerüljük a buktatókat, megfelelő pozíciót foglaljunk el, és eleget