Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Kontinensek, iskolák, antropológiák (Fejős Zoltán interjúja Östör Ákossal)

nak az lett a vége, hogy valahogy elvágták a modernizmus gyökereinél az összefüggéseket. Most megint változik a helyzet, megint visszajönnek régi dolgok, mert most sokan mondják, hogy túlságosan szétesett az egész, össze kell hozni ezt megint. Tanuljuk megint a rokonságot. Nem kellett volna elfelejteni, hanem meg kell nézni, hogyan alakul át a nemi (gender) tanulmányokkal. Foglalkozni kell az alapkérdésekkel, el kell olvasni a régieket. Megfigyelhető egy fordulat mostanában, hogy nem lehet csak beugrani és kitalálni az egészet, mint ahogy esetleg a Writing Culture (vö. Clifford-Marcus I 986) és ahogy a „kultúra mint szöveg" elképzelés gondolja. Az í960-as, aztán az 1970-es években kezdett nagyon kinyílni az antropológusok érdeklődése, de a mából visszatekintve még talán úgy érzzük - ahogy mondtad -, hogy annak még megvolt a helye. Nagyjából még egy irányba húzott az egész, azt tágította, de nyilvánvalóan már elkezdődött ott valami változás, mert nagyon különböző érdeklődési körök élhettek egymás mellett. Nyilván különleges eset, hogy a chicagói tanszéken, egyetemen az áramlatoknak elég sok iránya egymás mellett működött. Igen. Nem teljesen úgy látom a helyzetet, ahogy a Cliff látja, mert amikor mi ott voltunk Chicagóban, akkor Hannah Arendt adott elő. Többen elmentünk Hannah Arendt előadásaira. Ott volt a Mircea Eliade. Ott volt a Richard McKean, a filozófus, akinek szintén el lehetett menni az előadásaira, és mi azt szépen végigjártuk. Ez alatt az idő alatt az ember elolvasott 50, 60, 70, 80 antropológiai művet, és azonkívül sok mást is. Filozófia, történelem és az etnográfiai oldalról egy teljesen más irány jött be Indiával, az indiai irodalom. Ott volt ez a szenzációs - Ramannak hívtuk - A. K. Ramanujan, aki elég fiatalon halt meg egy pár évvel ezelőtt. O nyelvész volt, de az antropológiával is összeköttetésben állt. Amellett költő volt, néprajzos, folklorista, sok minden. Amik nekem így visszanézve nagyon fontosak voltak, az Louis Dumontnak a cikkei. Akkor írt úgy az 1950-es évek végén, az 1 960-as évek elején Pocockkal Indiáról. Olyan francia-angol szociálantropológiai beállítottságú volt, ami teljesen más, mintamit Redfield nyomán Singer és Marriott Chicagóban képviselt. Dumont-nak a cikkei és később könyve, a Homo hierarchicus (Dumont 1 970) nagy hatással volt az én generációmra. De az az érdekes, hogy ez is valahogy leszűkült. O szerintem az egyike azoknak, akik nagyon megváltoztatták az egész tárgyat. De őt tulajdonképpen csak azok, akik Indiában kutattak, ismerik, vagy követték, vagy ellenezték, mert a legtöbben Afrikában, Európában nem olvasták Dumont-t. Azt mondták, hogy ez tele van indológiái dolgokkal, pedig Dumontnak az volt a célja, hogy összehozza a helybeli indiai anyagot az elmélettel. Chicago mint város mit jelentett számodra? Volt valami különös vonzereje vagy taszítóereje? Egyáltalán, Magyarország, Ausztrália után ez az amerikai város, amiben tanultál, jelentett valamilyen különös élményt? Ez nagyon jó kérdés, mert azt hiszem, az, hogy az egyetemre mentem, összefüggött a várossal. Rettentően eleven volt előttem Chicago csupán azzal, amit olvastam róla. Inkább, mint New York vagy Boston. Valahogy Amerika és Chicago nekem egy. Úgy tűnt, és annak is bizonyult, hogy olyan élettől duzzadó, fiatal, a második város, olyan változatos és tényleg amerikai. Bent van az ország közepén, nem a szélén. Ilyen alapon gon-