Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - Bán András: Az ismeretek és a látvány szintjei az Időképek kiállításban

tárgyakat megtisztítónak neveztük, a mostani talán a kontextualizáló elnevezést kaphatná. E felfogás talán legtisztább képlete térségünkben a Hans Hollein építette s az osztrák századforduló műveltségét újrakonstruáló Áíom és valóság kiállítás lehetett a bécsi Künstlerhausban, amely a maga idejében megrázó erejű volt. Több ok miatt is. Egyfelől azért, mert nagyon sokba került, s ennek ellenére behozta az árát. Másfelől azért, mert nagyon komoly szellemi erőfeszítés és sok ötlet alapján a tárgyak és azok installálásának meghökkentő kapcsolásával egy új nézésmód jött létre, amely kora képiségével állt összhangban. Ha ma, másfél évtized távlatából újranéznénk ezt a kiállítást, persze csalódottak lennénk. Ez az akkor újdonságnak számító kiállításépítési mód azóta általánossá vált, s az ott még csak jelzésszerű technikai kiegészítés, multimediális megjelenítés és az akkor még nem is létező interaktivitás mára a szabvány. Ha az előbb a múzeumi modern kapcsán elméleti keretként Kublerre utaltam, most talán a leghelyesebb, ha a Gilles Deleuze-re hivatkozó John Jonstont idézem: „A látásról és avizuális kultúráról vallott jelenkori nézeteinket behatároló hagyományos ellentétpárok közül az ember-technika ellentéte a legelterjedtebb és talán a legkártékonyabb. A felgyorsult technikai fejlődés jelenlegi időszakában, ha meg akarjuk őrizni nyitottságunkat és ítélőképességünket a kortárs vizuális tapasztalat új formáival és sajátosságaival szemben, valóban hasznunkra válhat, ha „elsajátítjuk a technikai tárgyak érzékelését." (Johnston 2001:44.) Vázlatosan ez az a szellemi keret, amelybe az Időképek című kiállítást lokalizálnunk kell, ha megjelenítésének és tudásátadásának problémáit tárgyaljuk. Ezen lokalizálás során észre kell vegyük, hogy az Időképek nem áll egyedül. Ha - épp kartávolságból - példaként a Magyar Nemzeti Galéria Történelem-kép, a Nemzeti Múzeum Európa közepe, a Műcsarnok Perspektíva kiállítását idézzük ide sok vonásukban hasonló törekvéseikkel (s mindegyikük sokkilós katalógusával együtt), azt láthatjuk, hogy a rokonszakmák tudásközvetítő kiállításai hasonló nyomon járnak - s hasonló problémákkal birkóznak. Az előbbi listában mintha ide nem illő utalás történt volna a Műcsarnokra, a felsoroltak közül az egyetlen nem tudományos műhelyre. Azt gondolom, néhány műcsarnoki kiállítás - a Perspektíván kívül akár az Intuíció, innovációt, akár az újabbak közül a Szervizt említhetem - két okból is joggal említhető itt. Egyfelől azért, mert az ilyen kiállítások egytől egyig arra törekszenek, hogy a fókuszba állított problémát különféle diszciplínák metódusával, a múzeumi osztályokba sorolás által egymástól elválasztott tárgyak új kontextusba helyezésével világítsák meg. De más ok is feljogosít képzőművészeti indíttatású kiállítást citálni. Mégpedig az, hogy a fentebb vázolt folyamat modellértékű konstrukciói - legalábbis a látvány, a megjelenítés vonatkozásaiban - elsőként többnyire képzőművészettel kapcsolatos kiállításokon öltenek testet. Egyáltalán: magát a multimédia, az installáció fogalmát és az ezzel együtt járó egybenéző és interaktív viselkedési módot a modern, illetve a kortárs művészet vezette be. Az Időképek kiállítás látványszervezése és ismeretátadás-terve egyértelműen a fenti tapasztalatokon alapult, tehát azon, hogy a néző számára immár ismeretlen a tudásnak a formák rendjén át való kontemplativ elsajátítása. Az érvényesnek ítélt tudományosság megjelenítéséhez többalakú elbeszélésmód bevezetése szükséges (McMahan 2001:66). Ezen elbeszélésmód vizuális és tudásbeli elágazásokat kínál nézői műveltségi szintek, korosztályok, nézelődési stratégiák szerint, s lehetővé teszi, hogy a néző saját döntése alapján különféle élménypályák összetett során keresztül más-más sűrűségű tapaszta-